Magyar Asztal

Időről időre elém kerül egy-egy újabb videó, amely minden fondorlatot latba vetve próbál meggyőzni arról, hogy valamely táplálkozási ideológia - mert már ilyenek is vannak - ennyivel egészségesebb és természetesebb bármely más irányzatnál.

"Ami régi, az jó"

Nem csak a magyar emberekben él egyfajta nosztalgikus érzés a számukra hagyományosnak mondható élelmiszerek iránt. A különbség egy átlagos Nyugat-európai és egy magyar ember között az, hogy míg az előbbi már az őskori táplálkozási szokásokat kívánja feleleveníteni, addig hazánk fiainak többsége megelégszik nagyszüleink gasztronómiájának visszasírásával.

Biztos vagyok abban, hogy ilyen, vagy olyan formában, de minden kedves olvasóm találkozott már az alábbi kijelentéssel:

"Bezzeg száz évvel ezelőtt az emberek szalonnával kezdték a napot, pálinkával folytatták és kolbásszal fejezték be! Még a bejglihez is kenyeret ettek, mégis nyolcvan évig éltek!"

Ugye ismerős? Ennek a nézetnek és az "ájrópai" étkezési forradalmaknak is egy a gyökere: a hiányos ismeretekből származó demagóg egyszerűsítés. A magyar emberek többsége azért dicsőíti a szalonna+kenyér kombót, mert ma is ezen él, és bár érzi az ezzel járó problémákat, könnyebb magyarázatot keresni, mint változtatni. Aki pedig áttér valamely étkezési irányzatra, az életében történő összes változás gyökerének azt  fogja tekinteni.

Olyan ez, mint mikor az ember elkezd rendszeresen edzeni. Az első pár edzés ha sikeres, egyre szívesebben csináljuk. Nincs ez másképp az életmódváltozással sem. Mert ugye a legtöbb esetben ha valaki megváltoztatja az étkezési szokásait, azzal egyidejűleg valamilyen szinten az életmódja is változik. Aki például úgy dönt, hogy vegetáriánus lesz, az már sokkal tudatosabban kell hogy válogasson a boltban, újabb recepteket kell megismernie, stb... Mivel egy-egy vegetáriánus étkezéssel alacsonyabb energiamennyiséget tudunk bevinni, így rákényszerülhetünk arra is, hogy gyakrabban, rendszeresebben táplálkozzunk, ami emésztés-élettani szempontból előnyös. (Persze ezt is csak azok engedhetik meg maguknak, akik olyan munkahelyen dolgoznak, hogy tolerálják a háromóránkénti étkezést.)

"Az iPad jobb, mint a Galaxy Note" - Mikszáth Kálmán -

Ami ma végképp kiverte nálam a biztosítékot, az a Paleolit Életmód Magazin. Igen, van ilyen, amivel önmagában nincs is baj. Odáig eljutottam, hogy megnézzem, kik is szerkesztik ezt a magazint. Írók, pszichológusok, gasztrobloggerek, meg egy paleolit szemléletű állatorvos. A gasztrobloggerség mióta szakma, vagy végzettség?! A gasztroblogger lehet akár egy hobbiszakács is, aki virtuális tollat ragad és leírja, hogy mit főzött és hogyan, de lehet akár egy több éves tapasztalattal rendelkező séf is. Mondjuk én személy szerint ha ilyen képesítés birtokában lennék, inkább ezt írnám ki, mint a gasztrobloggert.

Én magam ebben az esetben agroblogger vagyok, de ettől még, ha leírnám, hogy egy üsző hány liter tejet ad, és hogy a kakasok mennyi tojást raknak egy évben extra metionin takarmányozása mellett, még nem válnának igazzá is. Az a baj (és már nem csak az internettel), hogy bárki tollat ragadhat és a lédig hülyeséget egész évben akciósan kínálhatja. Az pedig a legveszélyesebb, ha a butaság kitartással és meggyőződéssel párosul, mivel az ilyen kombinációból születnek azok az agitátorok, akik bármi áron meg akarnak győzni a saját igaznak vélt nézeteikről.

Valljuk be, senki nem tud releváns véleményt alkotni táplálkozási kérdésekben, amíg nem vett részt az élelmiszerek előállításában. Amíg nem tudja valaki, hogy hogyan és mit (no meg miért) csinálnak a termeléseben, addig a véleményét felületes információk alapján formálja. Persze amíg valaki a véleménye szerint él, és nem akar arról mindenkit meggyőzni, addig csak legfeljebb magára jelent veszélyt. (Kivéve ha az illető gyermeket vár.)

Egy szó mint száz, tisztelt publikum, elég volt már a demagógiából! Elég volt az ismerősöktől hallott táplálkozási tanácsokból és a mindenféle valós tapasztalatot nélkülöző kontárokból! Én csak annyit szeretnék kérni mindenkitől, hogy ne csak azt nézzék, hogy mit mondanak, hanem azt is, hogy ki!

Igen sok hír jelenik meg manapság a sertéságazattal, annak problémáival és jövőbeni kitörési lehetőségeivel kapcsolatban. Az biztos, hogy a kormányzat részéről az elszántság megvan, a kommunikációjuk is optimista, de tényleg olyan könnyű feltámasztani a nagy múltú ágazatot, mint ahogy azt állítják? Mennyi idő kell ahhoz, hogy hazánk ismét önellátó legyen sertéshús tekintetében, és milyen fejlesztéseket kellene eszközölni ehhez?

Az első és legfontosabb, hogy belássuk: egy szektor "feltámasztásához" nem elegendő a technológiai fejlesztés, és az ágazat fehérítése. Persze, ezek nélkül nem fog működni az országos szintű fejlesztés, de mindennek az alapja a szellemi, a szakmai felkészültség. Ilyen téren pedig nem áll hazánk azon a szinten, mint a '70-es években, mikor valóban csúcsminőségű, és a legkorszerűbb módszerekkel tudtunk sertéshúst előállítani. Az akkoriban kinemesített KA-HIB és HUNGAHIB sertések mára már nem képesek versenyezni a dán és holland hibridekkel, illetve az elmúlt negyven év során bizony a technológiai fejlesztések is rendre elmaradtak.

Ha Magyarország a meglévő génállományú sertéseinkkel kívánja ellátni valamely keleti ország, vagy akár csak kis hazánk szükségletét, bizony problémák lesznek. A modern istállóba, hizlaldába bizony "modern" jószág szükségeltetik! Mert ugye az könnyen belátható, hogy ha a Kormány már oly sok milliárd forintot kíván fordítani az ágazati fejlesztésekre, akkor annak a mindenkori gazdasági körülmények között is profitot termelő módon kell működnie.

Fontos kérdés továbbá, hogy hatmillió, vagy akár még több sertés vágására, feldolgozására vannak-e megfelelő kapacitású vágóhídjaink, feldolgozó üzemeink? Ha nem, akkor kik képesek létrehozni ilyen vágóhidakat? Minden vágóhídra kellenek hatósági állatorvosok, akik ellenőrzik és igazolják a termékek minőségét, ami szintén lényeges pontja a tőkehús kereskedelemnek. Készen áll vajon a rohamosan növekvő ágazat kiszolgálására a sok egyéb mellékszereplő? (Takarmányozás, állat-egészségügyi szféra, stb.) De ami a legfontosabb, hogy a létrehozott szektor életképes legyen! Ehhez nagyon erős piacvédelem szükséges! Az Agrármarketing Centrum igen nagy sikert ért el a magyar borok esetén, a reklámtevékenységet ki kellene terjeszteni több élelmiszerre is, így például a magyar húsokra és húskészítményekre.

Figyelni kell, hogy mit hoz a jövő, a környező országok sertéságazata hogyan változik, illetve milyen piaci lehetőségek lesznek elérhetőek a jövőben. A legfontosabb: ha elkezdtük, csináljuk is végig!

Évek óta küzdenek a magyar és francia agrár érdekképviseletek a töméses takarmányozási módszerrel előállított termékeik piaci helyzetének stabilizálásával, illetve az elvesztett fogyasztói bizalom visszaszerzésével. Hogy mennyire voltak sikeresek az akciók, az majd néhány év elteltével lesz megmondható.

Már korábban is összefogásra, piaci érdekeink közös védelmére sarkallta a magyar és francia agrár-közigazgatást, amikor a Kölnben megrendezésre kerülő ANUGA kiállításról az állatvédő szervezetek nyomásgyakorlására hivatkozva a szervezők kitiltották a hízott liba- és kacsamájat. Akkor a francia hivatalnokok már másnap hivatalos levélben keresték meg német kollégáikat, s kérték őket a helyzet tisztázására. A franciák akkor az EU vonatkozó alapszabályára, a termékek szabad áramlására hivatkozva elérték, hogy kiállítóik megjelenhessenek a neves élelmiszeripari rendezvényen.

Itthon a Négy Mancs, osztrák gyökerekkel rendelkező szervezet kezdte ki a hizlalásos liba- és kacsamáj előállítókat, majd a nyúltenyészőket is. Az óriási botrányok után az állattartók rájöttek, hogy a legjobb védekezés, ha proaktív módon, ők maguk állnak a média nyilvánossága elé, és bemutatják, milyen körülmények között és hogyan állítják elő termékeiket. (Ezen kezdeményezések keretében készíthettem jómagam is fotókat egy libatömő telepen.) Ezt követően persze bírósági perek tucatjait zúdították a Négy Mancsra.

Ahogy azt már a bevezetőben is írtam, természetesen nem most fog véget érni a vita. A többnyire dilettáns állatvédő szervezetek, illetve a lobbiérdekek által irányított propagandák hosszú időre lekötik majd az állattartók energiáit. Ugyanakkor hasznos eredménye is lesz a folytonos támadásoknak: piaci érdekeltségük védelmére össze kell hogy fogjanak a termelők és értékesítők, mind itthon, mind pedig nemzetközi színtéren, így például a franciákkal.

A kacsa- és libatömésről még 2009 márciusában készítettem blogbejegyzést.

A rendszerváltás óta látványos zuhanást végez a magyar állattenyésztés, s ha a '89-es állapotokat vesszük száz százaléknak, akkor mára már a korabeli termelés felét sem érjük el. Az egyik leglátványosabb példa erre a sertéságazat. A korabeli tízmillió sertés országa ma már arra kényszerül, hogy belső fogyasztásának felét importból elégítse ki. S mint hogy a magyar nosztalgikus nemzet, a legtöbb törekvés az akkori állapotok restaurálására irányulnak.

Az természetesen üdvözlendő, ha a kormányzat törekszik a növénytermesztés és állattenyésztés közti óriási egyenlőtlenség kompenzálására, de egyre több olyan jel mutatkozik, amely arra utal, hogy a fő irányvonal a sertéságazat rövid távú óriási mértékű fejlesztése lesz.

Korábban arról lehetett olvasni, hogy Orbán Viktor előtt van a sertésstratégia, s hogy az ágazatot segítő intézkedések is meg lettek hozva, mint amilyen a vágópontok létrehozása, jogi szabályozásuk megújítása. A napokban látott napvilágot a Vidékfejlesztési Minisztérium (VM) által készített sertésstratégia, amely hét év alatt 666 milliárdos fejlesztési forrást igényelne. A kormányzati szándék nem más, mint a mai, alig 3 milliós sertésállomány megduplázása. A VM oldalán csütörtök (június 21.) óta olvasható Czerván György agrárgazdaságért felelős államtitkár ígérete, mely szerint a jövőévi költségvetésből plusz 2,6 milliárd forintos támogatást kíván nyújtani a Kormány a sertéságazat megsegítésére.

Összességében abban, hogy az állattenyésztési ágazat helyzetén javítani kell, minden politikai erő egyetért. Kérdés persze, hogy milyen módon! Lehet vitatkozni a hazai és az EU-s támogatások elosztásáról, legyen az terület alapú vagy állatjóléti juttatás, de az egész termelés legkritikusabb pontja nem annyira a növények elvetése és gondozása, nem is az állatok genetikai előrehaladásának kutatása, a nevelési technológia, hanem az értékesítés. A probléma tehát az, hogy 50%-os piaci részesedése van az importnak, s a magyar gazdák nem csupán akkor fognak tudni versenyképesen termelni, ha technológia területén felzárkózunk a nyugati országokhoz, hanem ha elérhető lesz az, hogy a lakosság preferálja a hazai termékeket, illetve valamilyen módon rá is kényszerülnek a magyar sertéshús választására.

Amennyiben a hazai piacot visszaszerzik a magyar sertéstartók, abban az esetben nagyobb eséllyel lesz anyagi forrásuk arra, hogy beinduljon a technológiai fejlesztés. Az egyik legfontosabb feladatot ebben látom. Természetesen ma is fennáll annak a lehetősége, hogy egy sertéstartó külföldi, jellemzően Kelet-európai piacra termeljen, de ezek a piacok idővel be fognak zárulni, ahogy az megtörtént az orosz gabonaimporttal is az elmúlt évtizedben.

kívánok minden kedves olvasómnak!