Magyar Asztal

A napokban megjelent a World Health Organisation (WHO) egy jelentése (regisztráció után ingyenesen olvasható), amely szerint a szalonna, a sonka és a kolbász is az erősen karcinogén, azaz rákkeltő hatású élelmiszerek közé sorolandó, így egy csoportba kerültek a dohánnyal és az alkohollal. A vegetáriánus és vegán lakosság most biztosan lelkesen csap egyet a térdére, bízva étkezési kultúrájuk igazolásában. A valóság persze egy kicsit más.

Az efféle kutatások során az adott betegségben szenvedők hátterét vizsgálják, és kellő számú minta (páciens) után igyekeznek összefüggéseket keresni az egyes személyek életvitelében, majd próbálnak az eredményekből konklúziókat levonni. Ahhoz, hogy a teljes társadalomra vonatkoztatható eredményt kapjanak, arra lenne szükség, hogy a világ minden tájáról, minden korcsoportból legyenek egyforma számban nők és férfiak, illetve az is lényeges, hogy minden társadalmi csoportból. Magyarországi viszonylatban - úgy vélem - itt lehet a kutya elásva.

Annak ellenére, hogy hazánkban lényegében a leggazdagabbtól a szegény emberig mindenki fogyaszt a fent említett élelmiszerekből, azt is figyelembe kell venni, hogy nem azonos mennyiséget, és nem is azonos rendszerességgel. A sonka, kolbász és szalonna mind a mai napig inkább a szegényebb társadalmi réteg mindennapi élelmiszere. (Elvégre ki látott már az Országház éttermében alufóliából szalonna-hagyma-kenyér kombót majszoló országgyűlési képviselőt?) Az adott társadalmi réteg pedig predesztinál bizonyos dolgokat, így például azt, hogy a gyakori sonkaevés mellett - gyakran anyagi okokból - elmarad a változatos étrend, kevés a rost és vitaminbevitel, valamint az sem tesz jót az ember emésztésének, ha a gyors ebéd után rögtön menni kell vissza dolgozni, és szorgosan lapátolni a GDP-t. Ráadásul aki nehéz fizikai munkát végez, az a hazaérkezés után jellemzően inkább pihen, mintsem a futócipőt venné fel.

Ezek a társadalmi körülmények azok, amelyek a háttérben megbújva lényegében torzíthatják a húskészítmények karcinogén hatásáról kapott eredményeket. Ezen felül rengeteg más szál kapcsolódhat egy ilyen kutatás finomhangolásához (például a vizsgált országok jó eséllyel más-más élelmiszer-biztonsági előírásokkal rendelkeznek, más adalékanyagok vannak engedélyezve), azonban ha minden ilyen kritériumot figyelembe szeretnének venni egy-egy vizsgálat során, úgy hihetetlenül nagy embertömeg kórtörténetét kellene feltárni, illetve ezer meg ezer konklúzió volna levonható.

Pár napja több sajtóorgánum, így a nem rég életre hívott Magyar Idők napilap is beszámolt arról, hogy a szarvasmarha ágazatban rekord mennyiségű szarvasmarha üsző (nőivarú, tejet még nem termelő egyed) került vágóhídra. A cikkben ennek egyértelmű okaként a nyers tej túltermelését jelölik meg. Nos, a helyzet korántsem ilyen egyértelmű.

Először is, nagyon fontos tejpiaci esemény történt idén: kivezetésre került a kvóta, amely meghatározta, hogy egy-egy termelő mekkora mennyiségű tejért kaphat EU-s támogatást. (Termelhetett az adott gazdaság a kvótájánál több tejet, ám a kvóta felett termelt mennyiségre már nem kapott támogatást, és így az amúgy is legjobb esetben nullszaldós ágazat a támogatás nélkül biztosan deficites.)

A tejkvóta kivezetésekor rögtön mélyrepülésbe kezdett a nyers tej felvásárlási ára. Aki korábban 90-95 forintot kapott egy kilogramm nyers tejért, az a kvóta megszüntetése után örülhetett, ha 80 forint körüli árat tudott kipréselni a felvásárlóból. Logikus tehát, hogy ilyen feltételek mellett egyetlen dolgot tehet a termelő: csökkenti a kiadásait. Mivel az állattenyésztésben a legjelentősebb összeget a takarmányozás teszi ki, így az állománycsökkentés a legkézenfekvőbb megoldás. Ezen belül két lehetőség kínálkozik: vagy bátrabban selejtezik ki az öreg teheneket, vagy a növendékektől szabadulnak meg. Itt nyilván azokról az állatokról van szó, amelyek normális körülmények között a tenyészutánpótlást jelentették volna. Fontos továbbá, hogy elsősorban a tejhasznú szarvasmarhák növendékeiről beszélünk. Ezek a fajták húspiaci értéke jóval alatta marad a kimondottan hústermelésre szelektált fajtákénál, ellenben jelentős genetikai értékkel bírnak a tejágazaton belül.

A tény tehát, hogy jelentős mennyiségű növendék került vágóhídra, valószínűleg kevésbé a tej túltermelése miatt történ meg, s sokkal inkább a tejár drasztikus csökkenésének következménye. A szarvasmarha-ágazat ráadásul - biológiai okokból kifolyólag - sokkal kevésbé rugalmas, mint a baromfi-, vagy a sertéságazat, éppen ezért jobban rá van szorulva a stabil gazdasági háttérre. Az eddig sem túl szilárd háttér felbomlott, és ennek következménye a termelőn csapódik le. (Megfigyelhető, hogy a felvásárlási ár zuhanását nem követte egyenes arányban a fogyasztói ár változása.)

Az elmúlt öt évben egyre többször és egyre többen támadják a világ állattenyésztését azzal, hogy az üvegházhatású gázok (GHG) kibocsájtásának jelentős hányadáért bizony ők a felelősek. Pár napja volt alkalmam részt venni egy konferencián, amely a kérődző (szarvasmarha, juh, kecske) szektor GHG kibocsájtása csökkentésének lehetőségeit kívánta vizsgálni. Számomra a kérdés inkább az, hogy a jószág, vagy az ember bocsájt-e ki több üvegházhatású gázt?

Mert lássuk be, nehezebb egy ország szarvasmarha állományának (amibe ugye beletartozik a rideg tartású szürkétől, a legelőn kószáló charolais és az ott nevelkedő holstein fríz tenyészüsző is) bendőflóráját átalakítani új, az ammónia- és metánkibocsájtást csökkentő mikrobákkal, mint mondjuk átgondolni, hogy érdemes-e Lengyelországból importálni, valamint Olaszországba exportálni nyers tejet? A szarvasmarha termel-e több metánt, vagy a kamionok bocsájtanak-e ki több szén-dioxidot a feldolgozó üzembe való szállításig, valamint a feldolgozott termékek szétosztásával? Vegyük figyelembe, hogy a nyers tej jelentős hányada, körülbelül 86%-a víz. Megéri-e a vizet fuvarozni Európa egyik feléről a másikba? Sőt! Megéri-e, kis hazánkon belül nagy távolságokra fuvarozni? Hallottam olyanról, hogy a Balaton környékéről szállították Szegedre a tejet, valamint Szeged mellől Székesfehérvárra. Logikus ez? Gazdaságos egyáltalán?

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sok helyen azokat a területeket hasznosítják legeltetéssel, ahol a földek másra nem alkalmasak, vagy természetvédelmi területeket, ahol az intenzív gazdálkodás tilos. Egyes fajtáink ráadásul nem kimondottan az élelmiszer termelést szolgálják, sokkal inkább génmegőrzési, esztétikai vagy turisztikai jelentőségük van. Ilyen fajta például a racka juh, vagy a magyar szürke marha.

 Nem mellékes az sem, hogy a kérődzőkkel olyan takarmányok hasznosíthatók, alakíthatók át humán élelmiszerré, amelyeket az ember nem képes megemészteni. Így válhat a lucernából és a kukorica zöld részeiből tej, vagy hús.

Elgondolkodtató, hogy hosszú távon hová fognak vezetni az EU állattenyésztést érintő intézkedései, s ki fogja azokat a legkisebb kárral átvészelni? Kérdés továbbá, hogy miért éppen az élelmiszert termelő szektort igyekeznek sújtani, ahelyett, hogy például azt vizsgálnák, hogy kell-e egy civil gépjárműbe 3,5 literes motor? Az sem mellékes, hogy az éppen most kirobbant Volkswagen-botrány után jogosan emelnek-e szót az állattenyésztés ellen?