Magyar Asztal

Orosz-ukrán ellentét, Eurovíziós Dalfesztivál, miniszterelnök-beiktatás, EP választás, és még sorolhatnám, hogy mennyi hír foglalja le a magyar közvélemény figyelmét az elmúlt hetekben. A sok botrány között viszont volt egy, amely felett bár nem siklott el a hazai média figyelme, mégsem kapott megfelelő mértékű figyelmet. Ez pedig nem más, mint a május 1-jén lejáró földvásárlási moratórium. Illetve az ezzel némileg összefüggő nemzetközi élelmiszer-termelés. Mert ugye enni muszáj, aki pedig eszik, az fogyaszt, az pedig ugye a gazdaságot pörgeti.

Nem fogok a szokásos klisékbe bonyolódni, és arról sem kívánok rövid értekezést tartani, hogy a kishantosi gazdaság vetésének beszántása milyen jogi kérdéseket vet fel. Inkább szeretnék valami - szerintem - lényeges dologra rámutatni. Egy olyan kérdéssel szeretnék foglalkozni, ami kicsit politika, kicsit etika, kicsit mezőgazdaság.

A hagyományos értelemben vett Európa keleti végein véres háború dúl. Az egyik oldalon ott áll az az Orosz Föderáció, amely az elmúlt évtizedben hallatlan mértékben fejlesztette saját mezőgazdaságát és élelmiszeriparát, a másik oldalon pedig egy Ukrajna, amelyet hátulról tol maga előtt az Európai Unió. Az az Európai Unió, amely egyik legnagyobb közéleti problémája, hogy férfinak, vagy nőnek tekintsen egy osztrák énekest. Érezzük a különbséget? Az Európai Uniót olyan személyek vezetik, mint az a Daniel Cohn-Bendit, aki köztudomásúan pedofil, s az EP-ben olyan politikai csoportok léteznek, amelyeknek tagjai elvileg azonos értékrendet képviselnek, ám mégsem jutnak lényegében semmilyen fontos kérdésben dűlőre egymással sem, nem hogy az ellentétes oldalon ülőkkel.

Hogy éreztessük a különbséget: Magyarországon az a szenzáció, amikor átadják Budapest legújabb metróvonalának egy részét, amelyet tíz éve folyamatosan építettek, míg néhány ex szovjet állam, mint amilyen Kazahsztán, bámulatos fejlődésen megy keresztül. Az elmúlt évek alatt nem vettük észre, hogy bizony tőlünk keletre mind a társadalom, mind pedig a gazdaság elkezdte felfedezni a saját magában rejlő potenciált, és valljuk be, remekül élnek is fejlesztési lehetőségeikkel. Míg mi belső, erkölcsi és értékrendi vitákat folytatunk arról, hogy szabadna-e egy transzszexuális embert mutogatni fő műsoridőben a köztelevízióban, addig Oroszország egyetlen tollvonással leállította a magyar hús importját. Hogy miért? Mert megteheti. Megteheti, mert az elmúlt évek folyamán óriási pénzeket ölt saját ellátásának biztosítására, s arra, hogy a nyugati exporttól való függőségét csökkentse. Míg a mi kormányunk a rezsicsökkentés és az otthoni pálinkafőzés védelmét kívánja folytatni Brüsszelben, addig Oroszország sok százezer hektár földdel növeli vetésterületeit. Hamarosan előfordulhat, hogy nem mi fogunk Ivánnak és Tányának almát vinni, hanem majd ők hozzák azt nekünk. Az Egyesült Államok és Európa is úgy tekint még ma is Oroszországra, mint a kommunista propagandaplakátok mekkájára. Azt hisszük, hogy még ma is két vodka lecsapása között felpattannak az ősöreg MTZ-re, aztán dülöngélve és csalinkázva elvetik a jövő évi krumplit, hogy legyen miből szeszt főzni. A valóság teljesen más.

Persze, lehet gazdasági ki, ha én nemet játszani, de be kellene végre látnunk, hogy míg mi a melegek házasodásához való jogaival pingpongozunk, addig a leglényegesebb kérdésekben teljesen impotens mind hazánk, mind pedig az EU. Komolyan a rezsicsökkentés fogja talpra állítani Magyarország gazdaságát? Tényleg a házi pálinkafőzés a leglényegesebb problémánk?

Hozok egy példát, csak hogy érzékeltessem a magyar-orosz viszonyt! Hazánkban a legnagyobb vetésterülete évről évre a kukoricának van, megközelítőleg egymillió hektár. Oroszországban 2012-ben csak pohánkából (hajdinából) vetettek ennyit (FAOSTAT).

Szóval, tisztelt Európa, el kellene gondolkodni azon, hogy jó irányba halad-e a kontinens, és hogy vajon megfelelő értékrenddel vagyunk-e felvértezve a kelet felől érkező, egyáltalán nem toleráns, viszont annál hatékonyabb politika ellen? Őszintén szólva, a tegnapi dalverseny döntőjénél, mikor a roppant toleráns és ájrópai közönség kifütyülte az orosz versenyzőket, én csak tapsoltam volna. Tapsoltam volna a két hölgynek, és a közönségnek. Előbbieknek elismerően, a másik csapatnak pedig szánakozva. Szerintem Putyin is csak tapsolni tud a mélyen tisztelt Nyugatnak. Ahhoz a teljesítményhez, amelyet húsz éve produkálunk, csak gratulálni lehet.

Igen sok hír jelenik meg manapság a sertéságazattal, annak problémáival és jövőbeni kitörési lehetőségeivel kapcsolatban. Az biztos, hogy a kormányzat részéről az elszántság megvan, a kommunikációjuk is optimista, de tényleg olyan könnyű feltámasztani a nagy múltú ágazatot, mint ahogy azt állítják? Mennyi idő kell ahhoz, hogy hazánk ismét önellátó legyen sertéshús tekintetében, és milyen fejlesztéseket kellene eszközölni ehhez?

Az első és legfontosabb, hogy belássuk: egy szektor "feltámasztásához" nem elegendő a technológiai fejlesztés, és az ágazat fehérítése. Persze, ezek nélkül nem fog működni az országos szintű fejlesztés, de mindennek az alapja a szellemi, a szakmai felkészültség. Ilyen téren pedig nem áll hazánk azon a szinten, mint a '70-es években, mikor valóban csúcsminőségű, és a legkorszerűbb módszerekkel tudtunk sertéshúst előállítani. Az akkoriban kinemesített KA-HIB és HUNGAHIB sertések mára már nem képesek versenyezni a dán és holland hibridekkel, illetve az elmúlt negyven év során bizony a technológiai fejlesztések is rendre elmaradtak.

Ha Magyarország a meglévő génállományú sertéseinkkel kívánja ellátni valamely keleti ország, vagy akár csak kis hazánk szükségletét, bizony problémák lesznek. A modern istállóba, hizlaldába bizony "modern" jószág szükségeltetik! Mert ugye az könnyen belátható, hogy ha a Kormány már oly sok milliárd forintot kíván fordítani az ágazati fejlesztésekre, akkor annak a mindenkori gazdasági körülmények között is profitot termelő módon kell működnie.

Fontos kérdés továbbá, hogy hatmillió, vagy akár még több sertés vágására, feldolgozására vannak-e megfelelő kapacitású vágóhídjaink, feldolgozó üzemeink? Ha nem, akkor kik képesek létrehozni ilyen vágóhidakat? Minden vágóhídra kellenek hatósági állatorvosok, akik ellenőrzik és igazolják a termékek minőségét, ami szintén lényeges pontja a tőkehús kereskedelemnek. Készen áll vajon a rohamosan növekvő ágazat kiszolgálására a sok egyéb mellékszereplő? (Takarmányozás, állat-egészségügyi szféra, stb.) De ami a legfontosabb, hogy a létrehozott szektor életképes legyen! Ehhez nagyon erős piacvédelem szükséges! Az Agrármarketing Centrum igen nagy sikert ért el a magyar borok esetén, a reklámtevékenységet ki kellene terjeszteni több élelmiszerre is, így például a magyar húsokra és húskészítményekre.

Figyelni kell, hogy mit hoz a jövő, a környező országok sertéságazata hogyan változik, illetve milyen piaci lehetőségek lesznek elérhetőek a jövőben. A legfontosabb: ha elkezdtük, csináljuk is végig!

Évek óta küzdenek a magyar és francia agrár érdekképviseletek a töméses takarmányozási módszerrel előállított termékeik piaci helyzetének stabilizálásával, illetve az elvesztett fogyasztói bizalom visszaszerzésével. Hogy mennyire voltak sikeresek az akciók, az majd néhány év elteltével lesz megmondható.

Már korábban is összefogásra, piaci érdekeink közös védelmére sarkallta a magyar és francia agrár-közigazgatást, amikor a Kölnben megrendezésre kerülő ANUGA kiállításról az állatvédő szervezetek nyomásgyakorlására hivatkozva a szervezők kitiltották a hízott liba- és kacsamájat. Akkor a francia hivatalnokok már másnap hivatalos levélben keresték meg német kollégáikat, s kérték őket a helyzet tisztázására. A franciák akkor az EU vonatkozó alapszabályára, a termékek szabad áramlására hivatkozva elérték, hogy kiállítóik megjelenhessenek a neves élelmiszeripari rendezvényen.

Itthon a Négy Mancs, osztrák gyökerekkel rendelkező szervezet kezdte ki a hizlalásos liba- és kacsamáj előállítókat, majd a nyúltenyészőket is. Az óriási botrányok után az állattartók rájöttek, hogy a legjobb védekezés, ha proaktív módon, ők maguk állnak a média nyilvánossága elé, és bemutatják, milyen körülmények között és hogyan állítják elő termékeiket. (Ezen kezdeményezések keretében készíthettem jómagam is fotókat egy libatömő telepen.) Ezt követően persze bírósági perek tucatjait zúdították a Négy Mancsra.

Ahogy azt már a bevezetőben is írtam, természetesen nem most fog véget érni a vita. A többnyire dilettáns állatvédő szervezetek, illetve a lobbiérdekek által irányított propagandák hosszú időre lekötik majd az állattartók energiáit. Ugyanakkor hasznos eredménye is lesz a folytonos támadásoknak: piaci érdekeltségük védelmére össze kell hogy fogjanak a termelők és értékesítők, mind itthon, mind pedig nemzetközi színtéren, így például a franciákkal.

A kacsa- és libatömésről még 2009 márciusában készítettem blogbejegyzést.

A rendszerváltás óta látványos zuhanást végez a magyar állattenyésztés, s ha a '89-es állapotokat vesszük száz százaléknak, akkor mára már a korabeli termelés felét sem érjük el. Az egyik leglátványosabb példa erre a sertéságazat. A korabeli tízmillió sertés országa ma már arra kényszerül, hogy belső fogyasztásának felét importból elégítse ki. S mint hogy a magyar nosztalgikus nemzet, a legtöbb törekvés az akkori állapotok restaurálására irányulnak.

Az természetesen üdvözlendő, ha a kormányzat törekszik a növénytermesztés és állattenyésztés közti óriási egyenlőtlenség kompenzálására, de egyre több olyan jel mutatkozik, amely arra utal, hogy a fő irányvonal a sertéságazat rövid távú óriási mértékű fejlesztése lesz.

Korábban arról lehetett olvasni, hogy Orbán Viktor előtt van a sertésstratégia, s hogy az ágazatot segítő intézkedések is meg lettek hozva, mint amilyen a vágópontok létrehozása, jogi szabályozásuk megújítása. A napokban látott napvilágot a Vidékfejlesztési Minisztérium (VM) által készített sertésstratégia, amely hét év alatt 666 milliárdos fejlesztési forrást igényelne. A kormányzati szándék nem más, mint a mai, alig 3 milliós sertésállomány megduplázása. A VM oldalán csütörtök (június 21.) óta olvasható Czerván György agrárgazdaságért felelős államtitkár ígérete, mely szerint a jövőévi költségvetésből plusz 2,6 milliárd forintos támogatást kíván nyújtani a Kormány a sertéságazat megsegítésére.

Összességében abban, hogy az állattenyésztési ágazat helyzetén javítani kell, minden politikai erő egyetért. Kérdés persze, hogy milyen módon! Lehet vitatkozni a hazai és az EU-s támogatások elosztásáról, legyen az terület alapú vagy állatjóléti juttatás, de az egész termelés legkritikusabb pontja nem annyira a növények elvetése és gondozása, nem is az állatok genetikai előrehaladásának kutatása, a nevelési technológia, hanem az értékesítés. A probléma tehát az, hogy 50%-os piaci részesedése van az importnak, s a magyar gazdák nem csupán akkor fognak tudni versenyképesen termelni, ha technológia területén felzárkózunk a nyugati országokhoz, hanem ha elérhető lesz az, hogy a lakosság preferálja a hazai termékeket, illetve valamilyen módon rá is kényszerülnek a magyar sertéshús választására.

Amennyiben a hazai piacot visszaszerzik a magyar sertéstartók, abban az esetben nagyobb eséllyel lesz anyagi forrásuk arra, hogy beinduljon a technológiai fejlesztés. Az egyik legfontosabb feladatot ebben látom. Természetesen ma is fennáll annak a lehetősége, hogy egy sertéstartó külföldi, jellemzően Kelet-európai piacra termeljen, de ezek a piacok idővel be fognak zárulni, ahogy az megtörtént az orosz gabonaimporttal is az elmúlt évtizedben.

Ettől a témától hangos a napi sajtó, és néhány szintén aktuális kérdéstől eltekintve lényegében a legnagyobb port is a termőföld tulajdonlását és használatát szabályozó törvény kavarja. Megszólaltak már külhoni és hazai gazdasági elemzők, birtokpolitikai szakértők, valamint a magyar gazdatársadalom is. A kicsik itthon földet (vagy több földet) szeretnének, a nagyok pedig féltik az elmúlt évtizedek alatt megszerzett (vagy összeharácsolt) területeiket. Szigorú törvényt kell alkotnunk, ha valóban meg kívánjuk védeni földjeinket, de meddig szabad elmenni? Néhány gondolatomat szeretném megosztani az alábbiakban.

Lehetünk-e túl szigorúak?

Erre a kérdésre sokan rögtön rá is vágták, vagy az igent, vagy pedig a nemet. A válaszadás előtt szeretném feltenni a kérdést, hogy fordított esetben hogyan vélekednénk. Ha példának okáért Hollandiában vagy Dániában lenne hasonló a birtokpolitikai viszony, őket fenyegetné a veszély, hogy a magyarok vásárolják fel az ottani termőföldeket, ezzel tönkretéve a helyi lakosokat, gazdákat, vajon ők küzdenének a moratórium fenntartásáért, vagy valamilyen törvényi szabályozással ellehetetlenítenék a külhoni tőkések földhöz jutását? Bizonyosan.

Természetesen a külföldi tőkebeáramlás és intenzív térnyerés nem valótlan veszély, nem városi legenda. Az ország nyugati megyéinek többségéből egyre gyakrabban hallani a helyi gazdák és a környéken strómanokon keresztül földet vásárló külföldiek közötti vitákról, peres ügyekről. A veszély tehát valódi, amire a magyar törvénykezésnek reagálnia kell.

Szabad-e nyíltan, vagy burkoltan államosítani?

Érzékeny kérdés, hiszen Magyarországon hozzászoktunk, hogy jog-, és nem igazságszolgáltatás van. Sok esetben a külföldi állampolgárok törvényes úton, a jogrendszerünk kiskapuit kihasználva jutottak termőföldhöz, s ily módon jogosan is használják azt. Ha tehát az állam elvenné tőlük a földet, szerződéseiket semmisnek tekintené, akkor támadható volna a bíróságon. Először tehát a magyar jogrendszert kell módosítani ahhoz, hogy annak a korábbi szerződések ne tudjanak eleget tenni, s így a földeket elveszítené a jelenlegi bérlő vagy tulajdonos. Ezt nevezném burkolt államosításnak. Hogy szabad-e ilyet tenni? Igen. A magyar kormánynak a magyar emberek megélhetéséért kell küzdenie. Ha sérül közben pár külföldi állampolgár érdeke, akkor egyetlen vállvonással el tudnánk intézni a dolgot: a szlovák nyelvtörvény is homlokegyenest megy az EU-s alapelveknek, mégis életben van mindmáig. Akkor pedig nekünk mi félnivalónk van?

Piaci stabilitás, termelékenység

Több névtelenségbe burkolózó ( ---> számomra hiteltelen) közgazdász is azt nyilatkozta, hogy a földtulajdonlás szigorú feltételekhez kötése akár 40%-kal is csökkentené hazánk termelését, illetve piaci egyenlőtlenségeket okozna, sérülne a verseny hazánkban.

Melyik az a közgazdász, amely az országunkat jellemző piaci helyzetet bármikor is igazságosnak vélte? Mikor beszélhettünk egyenlő versenyhelyzetről, amikor egyes cégek (éppen a legnagyobb tőkével rendelkezők) adómentességet élveztek és élveznek mindmáig? Ilyen adózási háttérrel úgy vélem nem lehet azt mondani, hogy a jelenlegi földtörvény túlkompenzálja a kis- és közepes gazdaságokat. Természetesen azt sem hiheti senki, aki kicsit is jártas a jogi kérdésekben, hogy majd egyik napról a másikra válnak majd gazdátlanná a földek.

Mi miatt kell tehát félnünk?

Ami miatt komolyabban kell aggódnunk, az a kormánypártok hintapolitikája, azaz hogy a kezdeti határozottságuk a tárgyalások végére majdhogynem teljes önfeladással, "meghunyászkodással" végződik. Míg a szlovák kormány kiállt a nyelvtörvénye mellett és beintett az EU-nak, addig itthoni vezetőink az IMF minden feltételét elfogadták, lényegében feladva álláspontjaikat. Amint tehát Brüsszel bírálni fogja az új földtörvényt, azt kis vitatkozást követően módosítani fogják.

Félnünk kell továbbá attól, hogy a Fidesz-KDNP kormány a termőföldek magyar kézben tartásának lehetőségét abban látja, hogy a lejáró földbérleti pályázatokat rendre a saját holdudvarukban lévők kezére játsszák. Ez az út is járható, hiszen Fejér megyében már bevált, de hosszú távon biztosan nem szolgálja a 2014-es választásokra kitűzött célokat.

Összességében elmondható tehát, hogy még a jelenlegi gazdasági helyzetben is eszközölhető volna egy olyan földtörvény, amely nyíltan előnybe hozza a magyar gazdálkodókat és rossz helyzetet teremt a strómanoknak, spekulánsoknak, ehhez azonban igen erőteljes kiállásra lenne szükség mind itthon, mind pedig az európai politikai csatatéren. Idehaza ehhez megvan a támogatás a lakosság részéről, még azt is figyelembe véve, hogy a korábbi földbérleti pályázatok okozta csalódás igen sokakban hintette el a kételkedés magvait.