Magyar Asztal

Korábban több bejegyzést is írtam egy-egy, a magyar piacon fellelhető és általam kipróbált termékről. Most ismét találtam egy érdekességet, amelynek alapjairól már szerettem volna billentyűzetet ragadni. Nem másról, mint a Vénusz Vajvarázslat elnevezésű termékéről lesz szó.

Lényegében amióta létezik margarin, azóta okoz instant agyvérzést a hozzáértők számára, mikor lelkesen használják rá a laikusok a vaj megnevezést. Mert a margarin nem vaj. Nem véletlen, hogy 200 gramm (magyar) vaj 200-300 forintot kóstál, míg ugyanennyi pénzből majd' fél kiló margarint kapunk. Érdekes egyébként, hogy talán ez az egyetlen olyan élelmiszer, amelyet a köznyelv használ téves elnevezéssel, és nem a gyártók és forgalmazók igyekeznek fondorlatosan félrevezetni az avatatlan vásárlót. A Magyar Élelmiszerkönyv ugyanis elég egyértelműen fogalmaz a vajjal és a margarinnal kapcsolatban. Ezek szerint a vaj:

A lényeg tehát, hogy csak olyan termék nevezhető vajnak, amely kizárólag tejből vagy annak valamely származékából készült. Ellenben a margarin:

Azt talán többen is felfedezték, hogy a hazánkban egyre növekvő számban megjelenő tudatos vásárlók végett egyre divatosabb az eredeti termékekhez való visszanyúlás. Persze csak módjával, így jelentek meg először a vajízű margarinok. Mára odáig "súlyosbodott" a helyzet, hogy a Vajvarázslat 47% vajat tartalmaz. Figyelem, vajat, nem pedig tejzsírt! Tehát a Vajvarázslat a fentiek alapján még mindig "csak" margarin. Ellenben ízben már teljes mértékben a vajra emlékeztet. Hogy miért örülök mégis annak, hogy már ilyen terméket is lehet kapni? Mert azoknak az embereknek, akik kisgyerekként az iskolai menzán a láthatatlanul vékonyan kent margarinon szocializálódtak, aligha lehetne eladni a huszárvágással polcra dobott vajat. Kell egy kis átvezetés, és ezt jelentheti a Vajvarázslat. Szóval önmagában a piaci igény megjelenésére való gyors reagálás miatt jár egy mélyen vésett pirospont a Bunge szakembereinek.

Összességében tehát elmondható, hogy a szóban forgó termék megérdemel egy 5/5-ös értékelést. Az áráról azért nem írok, mert hajlamosak vagyunk úgy csinálni, mintha egy evésre megennénk egy csésze margarint (vagy jelen esetben vajgarint). Mivel teljesen változó, hogy ki hány szelet kenyeret, zsemlét, cipót, kiflit, stb. ken meg egy csésze margarinból, így annak gazdaságosságáról is felesleges lenne írni.

Bevallom, több oka is van annak, hogy nem igazán szerettem volna bejegyzést írni a Danone Keljföl elnevezésű termékéről. Az első és legfontosabb, hogy nem szeretném, ha a blogot beskatulyáznák, és a manapság divatos, mindent ellenzők táborába lennék sorolva. Egyfelől a Danone-t köztudottan egy zsidó személy, Isaac Carasso alapította, és ha erről a cégről valamilyen negatívumot mondanék, könnyen antiszemitaként végezhetem. Másfelől viszont írásra sarkall a tény, hogy rengeteg pocskondiázó bejegyzés született, amely mellőz mindenféle szakmai alapokra helyezett érvet, vagy legalább valamilyen összehasonlítást más termékekkel, amely alapján pálcát lehetne törni a Keljföl felett pro vagy kontra.

Ki kell ábrándítanom azokat, akik a Danone-t alapító személy vallási (!) hovatartozásának megemlítése után még nem zárták be a böngészőablakot, hogy nem fogok zsidózni, nem fogok szubjektív intuíciókra alapozott véleményt mondani. Azt írom le, amit én gondolok erről a termékről, függetlenül a cég tevékenységétől, üzleti etikájától vagy bármely egyéb körülménytől.

Az első és legfontosabb azt leszögezni, hogy csak úgy kezdek bele egy termék bemutatásába vagy véleményezésébe, hogy megvásárolom azt. (Ezért is nem írok bejegyzéseket luxus autókról. Egy az, hogy nincs rá pénzem, kettő pedig az, hogy nem is értek a kocsikhoz.) Tehát el is mentem rögtön egy közeli üzletbe, és vettem egy Keljfölt. Drágán! Ugyanis 270 forintot fizettem a 450 grammos termékért. Ilyenkor rögtön az jut eszembe, hogy 1 liter nyers tejet lehet venni automatákból kb. 170 forintért. No, de az első próbatételen túlesve először arra voltam kíváncsi, hogy pontosan mit is vettem!

A Keljföl egy élőflórás, natúr savanyú tejtermék, ez olvasható a gyártó hivatalos oldalán és a csomagoláson is. Tehát annyi biztos, hogy tartalmaznia kell valamilyen baktérium kultúrát, amely a tej savanyítását végzi. A termék dobozán egyébként fel is van tüntetve, hogy a Keljföl nem más, mint egyfajta átmenet a tejföl és a joghurt között. Azt hiszem, hogy termék innováció szempontjából a Danone megérdemel egy piros pontot ezért a húzásáért. A Keljföl csomagolása is jó, hiszen a csavaros kupakkal visszazárható, és a felső rész formálása végett az utolsó csepp is kiiható a dobozból. (Ez nagy szó, nekem külön lelki traumát okoz, hogy a joghurtok nagy része a csomagoláson marad, pedig én azt is kifizettem a kasszánál!) A névválasztás is egészen tudatos, bár engem a joghurt helyett inkább a kefir és a tejföl szó összerántására emlékeztet. De itt el is érkeztünk egy nagy kérdéshez! Mit vegyünk? Kefirt, vagy Keljfölt? A kefir bevallom nekem kissé túlontúl savanyú, viszont a Keljfölnek sincs annyival "enyhébb" (?) íze, hogy csak úgy meg tudjak inni belőle 450 grammot! Főleg úgy, hogy ha megfogadom a csomagoláson olvasható tanácsot, és esetleg szendvicshez vagy péksüteményhez szürcsölgetem. Így tehát csak a második alkalommal sikerült az utolsó cseppig elfogyasztanom, bár akkor már kolbászhoz és kenyérhez ittam kísérőnek.

Nyitott kérdés marad számomra, hogy pontosan kik fogják rendszeresen fogyasztani a Keljfölt, hogy hosszútávon forgalomban tudjon maradni. Az viszont megérdemel egy kis boncolgatást, hogy miből készült ez a termék! Mert ugye a mai hipermarket-generációnak kevés újdonságot lehet mutatni! Az, aki már ivott reggeli- és/vagy kakaós italt, vagy bármely hasonló nyalánkságot, biztosan gyanakodva fogadja a Kejfölt, amire nem írhatták rá, hogy joghurt, sem azt, hogy kefir, sem pedig azt, hogy tejföl. Akkor itt bizonyosan valami turpisság lehet a dologban! Pedig a valóság az, hogy azért lett élőflórás, natúr savanyú tejtermék, mert nem tejföl, nem joghurt és nem is kefir. Ennyi. Ahogy a reggeli ital sem tej, és még csak nem is tejital. A csomagoláson az van feltüntetve, hogy pasztőrözött tejből, tejporból és élő kultúrából készül a Keljföl. Az nincs feltüntetve, hogy a tej és a tejpor milyen arányban áll egymással. Mivel titkolva sincsenek az összetevők, így az emberek átveréséről sem lehet beszélni.

Ami miatt én biztosan nem fogok a jövőben Keljfölt venni:

1. Olcsóbban tudok venni joghurtot, amennyiben a baktérium kultúra bélrendszerre gyakorolt áldásos hatását szeretném élvezni.

2. A doboz nyakán feltüntetett R vagy B betű. Az előbbi ugyanis Romániát, az utóbbi pedig Bulgáriát jelöli meg származási országként. (Erre külön fel is hívják a vásárló figyelmét a csomagoláson, eleget téve a törvényi kötelezettségnek.) Én pedig nem fogok olyan terméket vásárolni, amit bármely hazai tejfeldolgozó üzemben elő lehet(ne) állítani, mégis más országból importálják.

A Danone Keljföl tehát egy innovatív tejtermék, amely minden bizonnyal nem a fizikai munkát végzőknek készült, s mint új termék, nyilván ez az árban is megmutatkozik. Aki tehát azt vizionálja, hogy a Keljföl egy ócska és egészségtelen valami, nem pedig élelmiszer, az nagyon téved. Az ilyen embereknek csak annyit tudok mondani, hogy aki nem teheti meg, az úgysem fogja megvenni, aki pedig rákap az ízére, vagy a reform étkezés híve és szeret ilyen és ehhez hasonló terméket fogyasztani, az pedig áldozni fog rá a keresetéből.

A napokban kicsúcsosodó mikotoxin botrány szinte minden termelőt arra kényszerít, hogy ha eddig nem tette, eztán rendszeresen vizsgáltassa termékét, termékeit ezekre a bizonyos anyagokra. Az első lépés azonban nem az "output" oldal monitorozása, hanem a bemenet, azaz a takarmányozás irányából való megközelítés, a prevenció.

Az állattartó telepek legnagyobb költségét a takarmányozás adja ki. Éppen ezért a tartósított takarmányokat és a saját termesztésű, vagy vásárolt gabonákat sem fogják megsemmisíteni azért, mert határérték feletti mennyiségben tartalmaznak mikotoxint. Egyetlen lehetőség maradt tehát, valamilyen módszerrel a takarmányban található toxinokat meg kell kötni, hogy azok ne kerülhessenek be az állat anyagforgalmi rendszerébe, s ez által a különböző termékekbe.

A legegyszerűbb, úgynevezett első generációs toxinkötők az agyagásványok (pl. zeolit, bentonit). Ezek viszonylag olcsók, ugyanakkor nem lehet tudni biztosan, hogy nagy kötőfelületük révén a takarmánynak milyen más, az állat szempontjából fontos összetevőjét kötik meg. Ezen kívül a kérődzők bendőjében sok-sok millió olyan anyag fordul elő, amelyet abszorbálhatnak az agyagásványok. Használatuk tehát bizonyos kockázatokkal jár, ám ennek ellenére a legtöbb telep előszeretettel alkalmazza.

A legmodernebb, harmadik generációs toxinkötők már enzimatikus úton bontják a toxinokat. Ezek ára azonban horribilis, elérheti a 2000 Ft-ot kilogrammonként, ami nagyobb állomány esetén már vállalhatatlan költséget is jelenthet.

A takarmányozással és takarmánykiegészítők gyártásával, forgalmazásával foglalkozó cégek emberei a napokban biztosan nem alszanak jól. Izzanak a telefonok, kapkodva próbálják menteni a gazdálkodókat, akiket a feldolgozó üzemek fenyegetnek szerződésbontással.

Mindez történik azért, mert a szenzációhajhász média elhitette a lakossággal, hogy óriási veszélyt hordozhat magában minden korty tej.

 Magyarországon - akárcsak Európában bárhol - az a divat, hogy a jogalkotásban direkt hagynak a honatyák egy-egy kiskaput, hogy annak aki ismeri és van lehetősége kihasználni, az nyugodt szívvel használhassa is.

A mindennapi, már-már inkább bulvárpolitikának nevezhető törvényhozásban ilyen kiskapu a mentelmi jog is, vagy szót ejthetnénk egyes cégek immunitásáról, adómentességéről is. Az országot át és átszövik a jogi kiskapuk. Miért ne lenne ilyen a mezőgazdaságban, az élelmiszeriparban is?

Egész Európára jellemző a nemzeti érzelem erősödése, a hazai piacok védelme érdekében történő kampányolás. Nyugati szomszédunk például a Nagy Kacsaúsztatón túlról érkező gyorséttermeket kötelezte arra, hogy osztrák földön született és nevelkedett állatok húsából készítse hamburgerjeit. Ez csak egy példa arra, hogy hogyan lehet a globalizmus nyűgjei ellen védekezni, ugyanakkor a repertoár nem túl tág, hiszen az Európai Unió négy alapvető célja közül az egyik a termékek szabad áramlása. Ezzel ellentétes szabályozást nem hozhatnak a tagállamok. Így tehát marad a lakosság gondolkodásmódjának megváltoztatása: az árcentrikusságot váltsa fel a nemzeti érdekek favorizálása.

No igen ám, de mint ahogy említettem, van az élelmiszeriparban is lehetőség a mutyizásra! Ez pedig nem más, mint az értékhozzáadással történő honosítás.

Példának okáért hozzunk be szlovák UHT tejet és tegyük be valamelyik bolt polcára. Értelemszerűen a terméken azt kell feltüntetni, hogy az áru Szlovákiából származik. Ám ha szlovák tejet hozunk be és ebből Magyarország területén készítünk tejfölt, joghurtot vagy bármi más feldolgozott élelmiszert, annak értékét növeltük, a csomagoláson már a magyar eredet szerepelhet.

Persze "visszafelé" is működhet a dolog, hiszen ugyanígy készülhet a magyar mangalicából a spanyol serrano sonka.

A tanulság tehát: Nem mind magyar, amire az van írva.

Az Alföldtej Zrt. egy új, nemzeti színekbe öltöztetett termékcsaládot dobott a piacra. Ezen tejtermékek csomagolásán hangsúlyos helyet és szerepet kapott a származás megjelölése, mint ahogy azt az alábbi képek is prezentálják.

Egyik ismerősöm egy dobozos tejet vadászott le, jómagam pedig egy tejfölt, mely a nemzeti trikolór színeiben "pompázott". Bízom benne, hogy nem csupán ügyes marketingfogásnak használják a nemzeti érzelmekre való építést és tényleg magyar gazdák által termelt élelmiszerek kerülnek a dobozokba és poharakba.