Magyar Asztal

Időjárásunk egyre szélsőségesebb alakulása okán a résen lévő nemesítők sovány malac vágtában találták fel a csövön a lyukat, vagyis hogy lehetséges egyre korábban érő és a szárazságot jobban tűrő kukoricahibrideket előállítani, de végső soron nem lehet versenyre kelni azokkal a növényekkel, amelyeket eleve száraz klímára teremtette a Gondviselés.

Mind humán, mind pedig állati élelmezés céljára használunk különböző cirokfajtákat. Az előbbire a szemes, utóbbira pedig a cukorcirokot. A fenti képen középen két szemes cirok fajtát, míg a bal szélen a háttérben magasodik a cukorcirok.

A szemes cirok igen jelentős élelmiszer egyes afrikai országokban, mivel magjából liszt őrölhető és ebből laktató péktermékek készíthetők. Előnye a kukoricával szemben, hogy szinte bármely talajtípuson biztonsággal termeszthető, még az olyan aszályos helyeken is, ahol a kukorica már nem élne meg. Egyetlen "hátránya", hogy terméshozama elmarad a kukoricahibridekétől, éppen ezért ritkán kísérleteznek vele a hazai gazdák, inkább kockáztatnak a kukoricával.

A cukorcirok - nevéből ki is derül - nagyobb mennyiségben tartalmaz cukrokat, így könnyen erjeszthető tömegtakarmány bázist jelenthet kérődző haszonállataink számára. Ami miatt jelentősége az elmúlt években egyre növekszik, hogy még szárazabb szezon esetén is képes akár 4 méter körülire nőni, ezzel maximalizálva a hektáronkénti zöldhozamot. Hátránya a silókukoricákkal szemben az alacsonyabb energiatartalma. (A kukoricán lévő legalább egy cső, rajta a szemekkel nagy mennyiségű keményítőt tartalmaz, amelyet a betakarításkor ha sikerül jól megroppantani, magas emészthetősége révén igen jelentős energiatöbbletet biztosít a zöldhozam mellett.) Éppen ezért a cukorcirokot gyakran a tenyésznövendékek takarmányozására használják, mivel ezeknél az állatoknál nem cél a maximális testtömeg-gyarapodás, sokkal inkább az intenzív bendőműködés és a nagy napi takarmányfelvétel. Ez elsősorban alacsonyabb energiatartalmú és terimés tömegtakarmánnyal érhető el.

Látható tehát, hogy mind az emberek , mint pedig a takarmányosok számára lehetőségeket rejt a cirok, amelyek úgy tűnik lassan kiaknázásra kerülnek. Minden esetre én magam szívesen megkóstolnék szemes cirokból készült ételeket, ha a hazai áruházakban kapni lehetne ilyesmit.

A laikusok számára gyakran úgy tűnik, hogy a tehenek, kecskék és juhok, azaz a kérődzők etetése (takarmányozása!) nem másból áll, mint hogy napi rendszerességgel eléjük lök az ember egy kis szénát, azt elrágcsálják, letolnak mellé egy kis kútvizet és dőlhet a tej, a hús és a gyapjú. Aztán persze nem így megy!

Sokaknak persze az sem világos, hogy mi a különbség a széna és a szalma között, s akkor még nem is jött szóba a szenázs, mint takarmányféle. Persze ez nem szégyen, hiszen még a Chrome és a Microsoft Word szókészletében sem szerepel a szenázs szó.

Először is, a szalma, a learatott gazdasági haszonnövények elszáradt szára. (Tehát nem csak a kalászosok szárából lehet szalmát készíteni.) A szénát pedig szárított lágyszárú növényekből készítjük. Ebben az esetben felhasználjuk a lekaszált növény teljes föld feletti részét.

A szenázs nem más, mint rövid fonnyasztás (szárítás) után becsomagolt növény. Természetesen ebben az esetben is a növény föld feletti részei kerülnek kaszálásra. (Azt, hogy a földtől milyen magasságban vágja el a kasza a növényt, állítható a gépeken.) A levágott növény tehát egy ideig - száraz, meleg idő esetén néhány óráig - a talajon marad szétterítve, majd ezekből úgynevezett rendeket képeznek, amelyeken végigmenve a bálázó szabályos bálákat készít. Régen madzagot használtak a bálázók, mára már elterjedtebb a bálaháló, mivel ezzel a módszerrel stabilabb bálák készíthetők. A bálák kerülnek fel egy csomagoló gépre, amely több rétegben bevonja őket UV fénynek ellenálló, nyúlékony fóliával. A takarmány az oxigénhiányos környezetben megerjed, pH értéke lecsökken, ezzel meggátolva a romlást okozó baktériumok felszaporodását. És már kész is van a bálaszenázs.

A disrupt blogon megjelent írásra szeretnék némi nemű reflexiót nyújtani. Először is elismerésem a blog írójának, hogy legalább utána nézett annak, hogy mi a bendőfisztulázás célja és nem pusztán állatjóléti, "állatkínzási" szempontból vizsgálta a témát. Azt tudni kell, hogy egy-egy ilyen beavatkozás, egy bendőfisztula beültetése nem olcsó mulatság, tehát hogy rutinszerűen alkalmaznák, az túlzás. (Ha egy állatorvos egy infúziót is 10.000 forintért ad be egy tehénnek, akkor képzelhetitek, hogy mennyit kér egy efféle sebészi beavatkozásért!) Ejtenék néhány szót arról is, hogy miért is fontos az egyes takarmányok és/vagy takarmánykiegészítők kutatása.

Már eleink is rájöttek arra, hogy nem mindegy, hogy milyen takarmányból mennyit adnak kérődző állataiknak. Megfigyelték, hogy ha túl sok lucernát etetnek a kérődzőkkel, akkor az habos felfúvódást okozhat, s az állatok tejtermelésének növekedésével előtérbe kerültek bizonyos anyagforgalmi betegségek (ellési bénulás, bendőacidózis, ketózis, stb...) Így tehát elkezdték kutatni, hogy melyek azok a módszerek, azok a takarmányreceptúrák, amelyekkel kiszolgálhatók az állat igényei, ugyanakkor annak egészsége is megóvható. Éppen ezért volt szükség a bendőfisztulázásra, amely során vizsgálhatóvá vált a behelyezett takarmány bontása. (A bendő esetén nem beszélhetünk emésztésről, mivel itt nem az állat saját enzimjei végzik a tápanyagok degradációját, hanem az ott élő mikroorganizmusok.) Ezt, a teafilterhez hasonló szerkezettel végzett kísérletet hívja a tudományos szaknyelv in sacco módszernek. Egy ilyen kísérlet során egyszerre több "zacskót" lógatnak be a bendőfolyadékba, hiszen egy mérés nem mérés.

Azt is érdemes tudni, hogy fisztulázásra csak akkor kerülhet sor, ha arra engedélyt ad ki az ebben illetékes hivatal. Efféle kísérleteket egyébként hazánkban a Herceghalmi Kísérleti Gazdaságban végeznek, a fenti képeket is ott készítettem. (A vízjelet azért teszem rá a fotókra, mert találkoztam már saját, a blogomról letöltött fényképemmel a NÉBiH egy prezentációjában.)

 A kísérlet szempontjából etalon termelési szintű állatokra van szükség, mivel nem mindegy, hogy az adott jószág milyen korú, illetve tejelő állatoknál fontos még az is, hogy laktációjuknak mely szakaszában vannak, hiszen a bendőtartalom is különböző az egyes periódusokban. Ha például egy olyan készítményt kívánnak tesztelni, amely a felvett takarmány emészthetőségét kívánja növelni, mivel az ellés utáni alacsony takarmányfelvétellel kialakuló energiahiány kockázatát akarják csökkenteni, akkor nyilván olyan állatot kell fisztulázni, amely nem régen hozta világra utódját.

A bendőfisztulázást tehát nem nevezném bizarrnak, állatkínzásnak pedig főleg nem. Azoknak bizonyára furán hat egy "ablak" az állat oldalán, akik nem tudják, hogy pontosan milyen célt is szolgál az.

Már egy korábbi bejegyzésben is említést tettem a mezőgazdaság egy igen fontos, ám a hétköznapi médiában kevéssé futtatott témájával, a "szója biznisszel". Persze a mezőgazdaság maga is egy óriási üzlet, ugyanakkor ezen a hatalmas gazdasági ágon belül van egy kis rész, amelyet egész Európán belül néhány cég tart a kezében, euró milliárdos bevételre szert téve.

Nem csupán az euroszkeptikusok közt ismert a tény, hogy az Európai Unió és a Dél-amerikai országok közt egy paktum született, mely szerint Brazília és a környező országok nem tartják távol magas vámmal az EU-ból érkező iparcikkeket piacaiktól, cserébe az EU-s országok szabad utat engednek az onnan érkező mezőgazdasági termékeknek. Így kerülhetett sor arra, hogy az Európai Parlament betiltotta az állati eredetű takarmányok etetését, ezzel a tagállamokat szója importjára kényszerítve, s megteremtve Brazília és Argentína számára a biztos piacot.

Bár az EU szakmai szerve, az EFSA a tilalom feloldását nem látta aggályosnak, a döntésen nem változtatott az EP, így továbbra is Dél-Amerikából importáljuk a 90%-ban transzgénikus szóját. Az igazi svédcsavar pedig itt következik!

Az Európai Unió a végletekig elkötelezett az ökológiai gazdálkodás, és az úgynevezett bio élelmiszerek készítése mellett, mondván, az ilyen termelési rendszerben biztosítható leginkább a termék kifogástalan minősége. Ezért is van elterjedőben a 'free range', azaz a szabad tartásos baromfinevelési technológia, valamint a mangalica hírneve is evégett ível felfelé.

A probléma pedig ott kezdődik, hogy az ilyen állattartásnál egyáltalán nem biztosíthatók azok a körülmények, amelyek elengedhetetlenek lennének ahhoz, hogy valóban ellenőrzött, biztosan egészséges élelmiszert lehessen előállítani. Gondoljunk csak arra, hogy a szabadban kapirgáló baromfi fogyaszt rovarokat, esetleg még elhullott kisemlősök teteméből is csipegethet! Osztoznak a vadmadarakkal a takarmányon, s ezek a madarak, valamint az elfogyasztott ízeltlábúak is potenciális vektorai lehetnek élősködőknek, betegségeknek. Ebben az esetben persze senki nem fogja tudni szavatolni, hogy az állat nem jut tiltott eredetű élelemhez. Ilyen helyzetben pedig jogosan tehető fel a kérdés, hogy miért diszkriminatív a rendszer a zárt technológiát alkalmazókkal szemben?

Újra kellene gondolni az EU-nak bizonyos jogszabályokat, figyelembe venni, hogy a Dél-amerikai piacra szállított iparcikkek csak pár Nyugat-európai államnak jelentenek bevételt, s ezért cserébe a Kelet-európai államok mezőgazdaságát áldozták fel. Ismét el kellene érni, hogy hazánk rendelkezzen az élelmiszer önrendelkezés jogával, ami persze nem jelenti azt, hogy fölösleg élelmiszer-biztonsági kockázatokat kellene vállalniuk a fogyasztóknak! (Pl. a tolliszt biztosan nem tartalmaz BSE priont.) Mind Magyarországnak, mind több más Közép-európai államnak gazdasági érdeke lenne, hogy az állati eredetű takarmányok ismét zöld utat kapjanak, és ne kényszerüljenek import GM szója vásárlására. Így a fenti szabadtartásos technológia anomáliája is megszűnne.

Az elmúlt évtizedekben kialakult egy nézet, mely szerint a Nyugat-európai országokban minden jobban és gazdaságosabban működik, mint itthon Magyarországon. Természetesen van benne némi igazság, azonban én szeretném a negatív tapasztalatomat megosztani a lelkes olvasótáborral. Nem kívánom hazánk mezőgazdaságát olimposzi magasságokba emelni, ugyanakkor igyekezni fogok leszoktatni magunkat az önostorozásról.

Az Internationaler Grünlandtag 2012-n volt lehetőségem az alábbi fényképet készíteni a helyi tejelő szarvasmarhatelep falközi silójáról, illetve a benne tárolt takarmányokról.

A szemfüles olvasó már az előző mondatból ki is olvashatta, hogy miről szeretnék írni a mai bejegyzésben. Nem másról, mint arról, hogy szakmailag igen megkérdőjelezhető egy silótérbe több takarmányféleséget betárolni. Ez pedig csak egy a sok "hiányosság", szakmai hiba közül, amelyet Pyrhában tapasztaltam.

Napjainkban a tejelő tehenek takarmányozása ún. TMR-rel (Total Mixed Ratio), azaz teljes takarmánykeverékkel történik. Ennek lényege, hogy a tartósított takarmányokat (szilázs, szenázs, széna), az abrakot és az egyéb kiegészítőket egyben, összekeverve kapják az állatok. Ezzel a módszerrel elkerülhető, hogy az állat válogasson a takarmányok között, ezzel táplálkozás-élettani problémákat okozva magának, illetve csökkentve a saját termelését. A TMR technológiánál azonban nagyon fontos, hogy az egyes komponensek mennyiségét pontosan adagoljuk a keverékbe. Az egyik legfontosabb mozzanat tehát, hogy az összetevők beltartalmi értékeit ismerjük, s ennek megfelelő arányban adjuk a TMR-be. Belátható tehát, hogy ha az egyes takarmánykomponensek egymásra rétegezve kerülnek a silótérbe, mint a képen látható módon (lentről felfelé haladva) a lucerna, a cukorrépaszelet és a silókukorica szilázs, akkor a kitároláskor nem lehet pontosan meghatározni a keverékbe kerülő alapanyagok arányát. (Google Maps-be beillesztve ezeket a koordinátákat 48.148379,15.692704 a pyhrai telepet láthatjuk.)

Természetesen a gyakorlatban adódhatnak kényszerhelyzetek, elképzelhető tehát, hogy egy telepen több tartósított takarmányra van szükség, mint amennyi a silótérbe befér, de ez a probléma Pyhrában nem állt fent, mivel több falközi siló állt rendelkezésükre, illetve voltak fóliatömlőik is. Ebben az esetben pedig a takarmány ilyen módon való tárolása óriási hibának számít!

Ezen kívül a szervestrágya tárolását nyugati szomszédaink előszeretettel oldják meg a szántóföld szélén, ahogy azt az EU foggal-körömmel tiltja a talaj nitráttal való szennyezése miatt. A különbség persze az, hogy míg itthon milliós betonkádakat kell építenünk a trágya tárolására, addig Ausztriában nem kapnak büntetést a gazdák, akik a szabályokat semmibe veszik. Távol álljon tőlem, hogy a pyhrában látottak alapján általánosítsak az ausztriai állapotokra, de az ország felén átutazva nem egy helyen láttam hasonlókat.