A laikusok számára gyakran úgy tűnik, hogy a tehenek, kecskék és juhok, azaz a kérődzők etetése (takarmányozása!) nem másból áll, mint hogy napi rendszerességgel eléjük lök az ember egy kis szénát, azt elrágcsálják, letolnak mellé egy kis kútvizet és dőlhet a tej, a hús és a gyapjú. Aztán persze nem így megy!
Sokaknak persze az sem világos, hogy mi a különbség a széna és a szalma között, s akkor még nem is jött szóba a szenázs, mint takarmányféle. Persze ez nem szégyen, hiszen még a Chrome és a Microsoft Word szókészletében sem szerepel a szenázs szó.
Először is, a szalma, a learatott gazdasági haszonnövények elszáradt szára. (Tehát nem csak a kalászosok szárából lehet szalmát készíteni.) A szénát pedig szárított lágyszárú növényekből készítjük. Ebben az esetben felhasználjuk a lekaszált növény teljes föld feletti részét.
A szenázs nem más, mint rövid fonnyasztás (szárítás) után becsomagolt növény. Természetesen ebben az esetben is a növény föld feletti részei kerülnek kaszálásra. (Azt, hogy a földtől milyen magasságban vágja el a kasza a növényt, állítható a gépeken.) A levágott növény tehát egy ideig - száraz, meleg idő esetén néhány óráig - a talajon marad szétterítve, majd ezekből úgynevezett rendeket képeznek, amelyeken végigmenve a bálázó szabályos bálákat készít. Régen madzagot használtak a bálázók, mára már elterjedtebb a bálaháló, mivel ezzel a módszerrel stabilabb bálák készíthetők. A bálák kerülnek fel egy csomagoló gépre, amely több rétegben bevonja őket UV fénynek ellenálló, nyúlékony fóliával. A takarmány az oxigénhiányos környezetben megerjed, pH értéke lecsökken, ezzel meggátolva a romlást okozó baktériumok felszaporodását. És már kész is van a bálaszenázs.
