Magyar Asztal

A laikusok számára gyakran úgy tűnik, hogy a tehenek, kecskék és juhok, azaz a kérődzők etetése (takarmányozása!) nem másból áll, mint hogy napi rendszerességgel eléjük lök az ember egy kis szénát, azt elrágcsálják, letolnak mellé egy kis kútvizet és dőlhet a tej, a hús és a gyapjú. Aztán persze nem így megy!

Sokaknak persze az sem világos, hogy mi a különbség a széna és a szalma között, s akkor még nem is jött szóba a szenázs, mint takarmányféle. Persze ez nem szégyen, hiszen még a Chrome és a Microsoft Word szókészletében sem szerepel a szenázs szó.

Először is, a szalma, a learatott gazdasági haszonnövények elszáradt szára. (Tehát nem csak a kalászosok szárából lehet szalmát készíteni.) A szénát pedig szárított lágyszárú növényekből készítjük. Ebben az esetben felhasználjuk a lekaszált növény teljes föld feletti részét.

A szenázs nem más, mint rövid fonnyasztás (szárítás) után becsomagolt növény. Természetesen ebben az esetben is a növény föld feletti részei kerülnek kaszálásra. (Azt, hogy a földtől milyen magasságban vágja el a kasza a növényt, állítható a gépeken.) A levágott növény tehát egy ideig - száraz, meleg idő esetén néhány óráig - a talajon marad szétterítve, majd ezekből úgynevezett rendeket képeznek, amelyeken végigmenve a bálázó szabályos bálákat készít. Régen madzagot használtak a bálázók, mára már elterjedtebb a bálaháló, mivel ezzel a módszerrel stabilabb bálák készíthetők. A bálák kerülnek fel egy csomagoló gépre, amely több rétegben bevonja őket UV fénynek ellenálló, nyúlékony fóliával. A takarmány az oxigénhiányos környezetben megerjed, pH értéke lecsökken, ezzel meggátolva a romlást okozó baktériumok felszaporodását. És már kész is van a bálaszenázs.

Miközben sorra jönnek a híradások a gabonafélék betakarításának állapotáról, sok borúlátó cikk és vélemény között még látni az optimistákat is. A helyzet azonban - mint az esetek többségében - most sem rózsás, s ennek nem csak az átlagnál kissé alacsonyabb termésátlag. A mezőgazdaságban minden összefügg mindennel, s ahol az aszály miatt kevés lett a termés, ott bizony kevés lesz a szalma is.

A híradásokban alig kerül említésre a gabonatermesztés mellékterméke, amely persze nem mellékesen az állattenyésztés, és immár az energiaipar egy fontos alapanyaga is. Idén az állattartók és -tenyésztők marják egymást a szalmáért, s nem csak egymással, de az erőművekkel is meg kell küzdeniük az értékes áruért.

Főleg a tejipar fogja érezni annak hatását, hogy a tejelő szarvasmarhát tartó telepek idén különösen sok pénzt kell hogy fordítsanak az alomanyag, a szalma beszerzésére. Egy mélyalmos technológiát alkalmazó, kb. 600-700 egyedet tartó telep éves szalmaigénye elérheti a 4000 bálát. Ekkora szükségletet még akkor is nehéz kielégíteni, ha a telep rendelkezik elegendő saját termőfölddel, ami persze hazánkban egyáltalán nem jellemző. Az elmúlt hetekben szinte minden arról szólt, hogy a lehető legtöbb szalma (és persze széna) kerüljön be a telepre. Ebbe persze - mint minden másba is - erősen beleszólt az időjárás.

A napi 1-2 mm csapadék bőven elegendő ahhoz, hogy a már rendbe rakott, felszedésre kész szalmát eláztassa. Nedves állapotban pedig több okból kifolyólag sem szabad bálázni. Azon túl, hogy rothadási, penészesedési folyamat indulhat be, az eközben keletkező hő miatt akár spontán meg is gyulladhat a szalma. Ekkora kockázatot pedig egyik gazda sem kíván vállalni. Előfordulhat azonban az is, hogy bár a renden fekvő növényi szár száraz ugyan, de az alatta lévő talaj nyirkos, így a napsütés hatására belőle párolgó víz ismét átnedvesíti a rendet. Eközben persze meg kell említeni azt is, hogy minden csepp eső aranyat ér a még növekvő napraforgó és kukorica állomány számára, még akkor is, ha a gazdák többsége már nem bízik abban, hogy megfelelő termést hozzon a szóban forgó két növény.

Látható tehát, hogy a helyzet egyáltalán nem rózsás (mikor volt az?), a híradások pedig csak a tonnában megadott gabonatermésről beszélnek, valamint egy-egy vezető politikus kijelenti, hogy az idei termés elegendő lesz az ország kenyérgabona-szükségletének kielégítésére. Ez persze igaz, de a kieső többlet termés bevételcsökkenést is fog okozni, amit az ár növelésével fognak kompenzálni. Ez egyaránt igaz a péktermékekre, s a szálastakarmány és alomanyaghiány végett a tejipari termékekre is.

Ti csináltátok már szénában? Netán szalmán? Akinek volt alkalma kirpóbálni, az tudja, hogy nem mindegy! Járjuk csak körül a témát, hogy mi is a különbség a széna és a szalma között, mert sem szakmai, sem pedig világi vagy bohém értelemben nem mindegy, hogy melyikről is esik szó. Szóval ami most jön, az nem csupán az agrárbetyárság iránt érdeklődök látókörét tágítja. Általános műveltségi lecke következik!

Először vegyük górcső alá a szalmát! A szalma nem más, mint learatott gazdasági növények szára. Általában a gabonafélék és a kukorica szárát értjük ezalatt. Persze a szalmához hozzátartozik a növény kalásza is, melyből előzőleg kicsépelték a szemeket. A gabonák kalászán pedig ott vannak azok az átkozott toklászok, melyek azon túl hogy hegyesek, még az állatok emésztőszerveit is képesek kikezdeni. Ezen kívül a ruhába is beleragad. Elég dühítő...

A szalmát a jószágok alá használják alomnak. Az alom és az állatok trágyája alkotja az istállótrágyát, melyet visszaszórva a földekre pótolható a talajból a növényekkel kivett tápanyagok döntő többsége. A szalma tehát a beérett, elsárgult növények szára. Kemény, száraz, könnyen törik. Takarmányozási szempontból nem megfelelő, mivel nyersrost tartalma nagyon magas, ezen belül magas az állat számára emészthetetlen ADL (acid detergent lignin) tartalma. Kevés fehérjét és kevés energiát tartalmaz. Szóval nem érdemes az állatok táplálását a szalmára alapozni.

A széna nem mellékterméke a növénytermesztésnek. A széna előállításához direkt a megfelelő növényeket kell kiválasztani. Ilyenek általában a lucerna, vöröshere, olaszperje, stb... Ami a legfontosabb, az a betakarítási idő. Míg a szalma a teljesen beért, elfásodott szárú növények kaszálásakor keletkezik, addig a szénát akkor kaszálják, mikor a növény éppen elkezd bimbózni. Ebben az időszakban a legoptimálisabb a növény fehérje-, rost- és energiaaránya. Ezt követően a lekaszált növényt sorokba rendezik (rendsodróval) és pár napig hagyják száradni. Eközben érdemes párszor átforgatni a rendeket, hogy az alsóbb rétegek ne fülledjenek be, ne kezdjenek el penészesedni.

A jó széna puha szálú, kevésbé törékeny és illatos. Roppant fontos takarmánya a kérődzőknek és a lovaknak. Manapság 350kg körüli bálák formájában tárolják. Ekkor már nem alkalmas a benne/rajta való hempergésre a nagy tömörsége miatt. Szóval a humán élvezeti értéke nem túl nagy. Ami a népnek kell az a ma még Erdélyben megtalálható szokás; keretekre rakják a szénát, hogy belül is érje levegő, vagy nagy asztagokba halmozzák. Ezek elég könnyű szerkezetűek ahhoz, hogy az ember valami úton-módon bejusson a rakásba, valamint a felületük is puha.

Azt hiszem a kérdésre megkaptátok a választ! Aki pedig megmondja, hogy melyik filmből vannak a screenshot-ok, az kap egy virtuális vállonveregetést! ;)