Magyar Asztal

Miközben sorra jönnek a híradások a gabonafélék betakarításának állapotáról, sok borúlátó cikk és vélemény között még látni az optimistákat is. A helyzet azonban - mint az esetek többségében - most sem rózsás, s ennek nem csak az átlagnál kissé alacsonyabb termésátlag. A mezőgazdaságban minden összefügg mindennel, s ahol az aszály miatt kevés lett a termés, ott bizony kevés lesz a szalma is.

A híradásokban alig kerül említésre a gabonatermesztés mellékterméke, amely persze nem mellékesen az állattenyésztés, és immár az energiaipar egy fontos alapanyaga is. Idén az állattartók és -tenyésztők marják egymást a szalmáért, s nem csak egymással, de az erőművekkel is meg kell küzdeniük az értékes áruért.

Főleg a tejipar fogja érezni annak hatását, hogy a tejelő szarvasmarhát tartó telepek idén különösen sok pénzt kell hogy fordítsanak az alomanyag, a szalma beszerzésére. Egy mélyalmos technológiát alkalmazó, kb. 600-700 egyedet tartó telep éves szalmaigénye elérheti a 4000 bálát. Ekkora szükségletet még akkor is nehéz kielégíteni, ha a telep rendelkezik elegendő saját termőfölddel, ami persze hazánkban egyáltalán nem jellemző. Az elmúlt hetekben szinte minden arról szólt, hogy a lehető legtöbb szalma (és persze széna) kerüljön be a telepre. Ebbe persze - mint minden másba is - erősen beleszólt az időjárás.

A napi 1-2 mm csapadék bőven elegendő ahhoz, hogy a már rendbe rakott, felszedésre kész szalmát eláztassa. Nedves állapotban pedig több okból kifolyólag sem szabad bálázni. Azon túl, hogy rothadási, penészesedési folyamat indulhat be, az eközben keletkező hő miatt akár spontán meg is gyulladhat a szalma. Ekkora kockázatot pedig egyik gazda sem kíván vállalni. Előfordulhat azonban az is, hogy bár a renden fekvő növényi szár száraz ugyan, de az alatta lévő talaj nyirkos, így a napsütés hatására belőle párolgó víz ismét átnedvesíti a rendet. Eközben persze meg kell említeni azt is, hogy minden csepp eső aranyat ér a még növekvő napraforgó és kukorica állomány számára, még akkor is, ha a gazdák többsége már nem bízik abban, hogy megfelelő termést hozzon a szóban forgó két növény.

Látható tehát, hogy a helyzet egyáltalán nem rózsás (mikor volt az?), a híradások pedig csak a tonnában megadott gabonatermésről beszélnek, valamint egy-egy vezető politikus kijelenti, hogy az idei termés elegendő lesz az ország kenyérgabona-szükségletének kielégítésére. Ez persze igaz, de a kieső többlet termés bevételcsökkenést is fog okozni, amit az ár növelésével fognak kompenzálni. Ez egyaránt igaz a péktermékekre, s a szálastakarmány és alomanyaghiány végett a tejipari termékekre is.

A rendszerváltás óta látványos zuhanást végez a magyar állattenyésztés, s ha a '89-es állapotokat vesszük száz százaléknak, akkor mára már a korabeli termelés felét sem érjük el. Az egyik leglátványosabb példa erre a sertéságazat. A korabeli tízmillió sertés országa ma már arra kényszerül, hogy belső fogyasztásának felét importból elégítse ki. S mint hogy a magyar nosztalgikus nemzet, a legtöbb törekvés az akkori állapotok restaurálására irányulnak.

Az természetesen üdvözlendő, ha a kormányzat törekszik a növénytermesztés és állattenyésztés közti óriási egyenlőtlenség kompenzálására, de egyre több olyan jel mutatkozik, amely arra utal, hogy a fő irányvonal a sertéságazat rövid távú óriási mértékű fejlesztése lesz.

Korábban arról lehetett olvasni, hogy Orbán Viktor előtt van a sertésstratégia, s hogy az ágazatot segítő intézkedések is meg lettek hozva, mint amilyen a vágópontok létrehozása, jogi szabályozásuk megújítása. A napokban látott napvilágot a Vidékfejlesztési Minisztérium (VM) által készített sertésstratégia, amely hét év alatt 666 milliárdos fejlesztési forrást igényelne. A kormányzati szándék nem más, mint a mai, alig 3 milliós sertésállomány megduplázása. A VM oldalán csütörtök (június 21.) óta olvasható Czerván György agrárgazdaságért felelős államtitkár ígérete, mely szerint a jövőévi költségvetésből plusz 2,6 milliárd forintos támogatást kíván nyújtani a Kormány a sertéságazat megsegítésére.

Összességében abban, hogy az állattenyésztési ágazat helyzetén javítani kell, minden politikai erő egyetért. Kérdés persze, hogy milyen módon! Lehet vitatkozni a hazai és az EU-s támogatások elosztásáról, legyen az terület alapú vagy állatjóléti juttatás, de az egész termelés legkritikusabb pontja nem annyira a növények elvetése és gondozása, nem is az állatok genetikai előrehaladásának kutatása, a nevelési technológia, hanem az értékesítés. A probléma tehát az, hogy 50%-os piaci részesedése van az importnak, s a magyar gazdák nem csupán akkor fognak tudni versenyképesen termelni, ha technológia területén felzárkózunk a nyugati országokhoz, hanem ha elérhető lesz az, hogy a lakosság preferálja a hazai termékeket, illetve valamilyen módon rá is kényszerülnek a magyar sertéshús választására.

Amennyiben a hazai piacot visszaszerzik a magyar sertéstartók, abban az esetben nagyobb eséllyel lesz anyagi forrásuk arra, hogy beinduljon a technológiai fejlesztés. Az egyik legfontosabb feladatot ebben látom. Természetesen ma is fennáll annak a lehetősége, hogy egy sertéstartó külföldi, jellemzően Kelet-európai piacra termeljen, de ezek a piacok idővel be fognak zárulni, ahogy az megtörtént az orosz gabonaimporttal is az elmúlt évtizedben.