Egyik legszorgalmasabb olvasóm írta egy korábbi bejegyzésemhez, hogy manapság a tehenek a nagy mennyiségű tej megtermelése közben túlhevülnek és ezt elkerülendő, "locsolják" az állatokat.
Az első és legfontosabb tudni, hogy a szarvasmarhák 10-15 °C-on érzik megukat jól, tehát például a hazánkban jellemző nyári kánikula már komoly szenvedést okozhat, sőt, akár az állat elhullását is eredményezheti (ld.: respirációs alkalózis). A gazdák tehát kénytelenek voltak valami megoldást találni az állatok környezetének hűtésére.
Az első és legkézenfekvőbb megoldás természetesen a szellőztetés. Egy kis légmozgás az embert is felélénkíti egy nyári forró napon, akárcsak az állatokat. Az új istállók ezért épülnek felül nyitottra, hogy a meleg levegő itt kiáramolhasson, míg a légtérben működő ventillátorok mozgatják a levegőt az épületen belül. Azonban van ahol ez sem segít. Ezért terjedt el a légtérbe történő vízpermetezés. Az elsődleges cél nem az állatok bőrének nedvesítése, hanem a levegő hűtése a vízpermet párolgása révén. Egyes helyeken szereltek fel ún. tehénzuhanyt is, amely alatt az állat kedvére fürdőzhet. (Fontos megjegyezni, hogy itt sem folyik a víz folyamatosan az állatokra!)
A vízpermetezés tehát nem azért szükséges, mert a tehenek olyan sok tejet adnának, hogy az számukra extra hőtermelést jelentene. Egy tejelő tehén ha nem érzi jól magát, először a tejtermelése esik vissza. Ezt pedig egy gazda, aki az eladott tejből él, nem engedheti meg ugyebár...

Természetesen nem egy Stendhal paródiáról van szó, hanem a hétköznapi kukorica nem hétköznapi típusairól. Hazánkban köztermesztésben szinte kizárólag a sárga fajtával és annak a fakó, ún. fehér változatával találkozhatunk, míg pl. Peruban és Mexikóban, ahol nagy hagyománya van a kukoricafogyasztásnak, máig is a kék szemű a legelterjedtebb.
Először én is csupán az emberek divathóbortjának tudtam be a különböző színű kukoricák nemesítését, de kicsit utána olvasva rájöttem, hogy bizony sok különbség van az egyes típusok között.
A kék szemű kukoricát már az indián törzsek is előnyben részesítették. Napjainkban intenzív technológiák között nem termeszthető olyan sikeresen, mint a hagyományos sárga szemű lófogú kukorica, mivel nem bírja az intenzív trágyázást, az állománysűrítést. S bár egyik színes kukoricafajta sem kedveli a ma elterjedt, intenzív és félintenzív technológiát, mégis van reális lehetőség a gazdasági haszonvételükre, méghozzá ökológiai (bio) termesztésben. E fajták ugyanis beltartalmi értékek (fehérje-, ásványianag- és zsírtartalom) tekintetében felülmúlják a hibridkukoricákat, bár termésmennyiségük elmarad azokétól.
Termesztésüket nehezíti, hogy Magyarországon egyelőre nem, és Nyugat-Európában is csak génbankokból lehet hozzájutni színes szemű kukoricavetőmaghoz. Beszerzése tehát sokkal költségesebb, s termesztése során plusz kiadást jelent, hogy kevésbé bírja a kémiai növényvédő szereket, így több munkaerőt igényel (kapálás, gyomlálás stb...)
A New Holland cég idén dobta piacra a világ első, nem fosszilis energiahordozóval működő mezőgazdasági munkagépét. A "zöld" járgány természetesen kék köntöst kapott, s a motorháztető alatt egy vadonatúj technológia dobogtatja az acélszívet. A hidrogén felhasználása után pedig nem más, mint színtiszta víz távozik a rendszerből. Bár a technológia roppant drága, elterjedésének előszele már most érezhető. A legtöbb megrendelést ez a típus nyerte, ezzel is mutatva Nyugat-Európa gondolkodásának megváltozását. Persze fő kérdés, hogy a munka terén is jól fog-e teljesíteni a trakesz. Egy sor díjat és kitüntetést már be is zsebelhetett vele a holland cég, kiváncsian várom a folytatást... :)