Természetesen nem egy Stendhal paródiáról van szó, hanem a hétköznapi kukorica nem hétköznapi típusairól. Hazánkban köztermesztésben szinte kizárólag a sárga fajtával és annak a fakó, ún. fehér változatával találkozhatunk, míg pl. Peruban és Mexikóban, ahol nagy hagyománya van a kukoricafogyasztásnak, máig is a kék szemű a legelterjedtebb.

Először én is csupán az emberek divathóbortjának tudtam be a különböző színű kukoricák nemesítését, de kicsit utána olvasva rájöttem, hogy bizony sok különbség van az egyes típusok között.

A kék szemű kukoricát már az indián törzsek is előnyben részesítették. Napjainkban intenzív technológiák között nem termeszthető olyan sikeresen, mint a hagyományos sárga szemű lófogú kukorica, mivel nem bírja az intenzív trágyázást, az állománysűrítést. S bár egyik színes kukoricafajta sem kedveli a ma elterjedt, intenzív és félintenzív technológiát, mégis van reális lehetőség a gazdasági haszonvételükre, méghozzá ökológiai (bio) termesztésben. E fajták ugyanis beltartalmi értékek (fehérje-, ásványianag- és zsírtartalom) tekintetében felülmúlják a hibridkukoricákat, bár termésmennyiségük elmarad azokétól.

Termesztésüket nehezíti, hogy Magyarországon egyelőre nem, és Nyugat-Európában is csak génbankokból lehet hozzájutni színes szemű kukoricavetőmaghoz. Beszerzése tehát sokkal költségesebb, s termesztése során plusz kiadást jelent, hogy kevésbé bírja a kémiai növényvédő szereket, így több munkaerőt igényel (kapálás, gyomlálás stb...)

Áruk ellenére (a kék kukorica lisztjéből 2,25kg kb. 4450Ft) változatos és egészséges étrendbe jól beilleszthetőek ezek a régi, kissé mókás kukoricafajták. Érdekes és gusztusos ételek készíthetőek belőlük. Ilyen pl. a kék kukorica lisztjéből sütött kenyér, ami minden bizonnyal nem csak impozáns, de biztosan finom is!

Talán külön a fiatal hölgyeknek nemesítették ki a Hopi Pink Corn, rózsaszín kukorica fajtát.