Magyar Asztal

Írom mindezt a munkahelyemről. Most, hogy ismét nyitva lehetnek a nagyobb üzletek vasárnapokon, időszerűnek tartom leírni ennek az egész politikai-ideológiai katyvasznak a ránk, agráriumban dolgozókra vonatkozó részét. Mert ha van olyan ágazat, amely soha nem pihen, az az állattenyésztés.

Először is, fogadjuk el, hogy a mezőgazdaságban dolgozók ritkán hallatják hangjukat, már ami a munkaidőt illeti. Amíg rendszeresen sztrájkolnak a BKV dolgozói, vagy akár valamely nagy multi gyár munkásai, addig a gazdászok szépen csendben robotolnak. Esőben, szélben, tűző napsütésben és hózáporban is. Persze ezt nem azért vetem virtuális papírra, hogy empátiát ébresszek a "laikusokban", csak pusztán azért, hogy tudjunk róla, hogy még ma, május elsején is, reggel, délben és este is fejik a teheneket, ellenőrzik a nyájakat, ólakat, legelőket. Sőt, még a növénytermesztésben dolgozók szorgalmasabbjai is kint róják a határt, figyelve a tavaszi vetésű növények kelését, a gyomosodást, esetleg a károsítók megjelenését. Hogy mi ennek az egésznek a kvintesszenciája? Hát az, hogy ez az egész a lőtéri kutyát nem érdekli, pusztán azért, mert a társadalom döntő többségének ez nincs a szeme előtt, nincs az arcába tolva. Persze, ügyes technokraták már jöhetnének is azzal, hogy a multinacionális üzletláncokban dolgozók létszáma összevethető-e a mezőgazdaságban foglalkoztatottakéval, de ugye nem ez a lényeg, hanem az egyenlőség elve! Mert abban az egy évben, amíg vasárnaponként zárva voltak az üzletek, addig igazán fel lehetett volna állnia valamely jogvédőnek az állattenyésztésben dolgozókért is. De nem tették. Miért nem?

Az Úr napját szentelje meg a lehető legtöbb ember, de aki esetleg nem tudja, mert nem ér rá, azért nem kár? A tíz százalékos veszteség belefér? Már most látom, hogy sokan pezsgőt bontanak, mert ismét zárva lehetnek a boltok vasárnap, legalább most az egyszer! Szóval éljen május elseje! No, megyek is vissza lapátolni a GDP-t.

Az elmúlt öt évben egyre többször és egyre többen támadják a világ állattenyésztését azzal, hogy az üvegházhatású gázok (GHG) kibocsájtásának jelentős hányadáért bizony ők a felelősek. Pár napja volt alkalmam részt venni egy konferencián, amely a kérődző (szarvasmarha, juh, kecske) szektor GHG kibocsájtása csökkentésének lehetőségeit kívánta vizsgálni. Számomra a kérdés inkább az, hogy a jószág, vagy az ember bocsájt-e ki több üvegházhatású gázt?

Mert lássuk be, nehezebb egy ország szarvasmarha állományának (amibe ugye beletartozik a rideg tartású szürkétől, a legelőn kószáló charolais és az ott nevelkedő holstein fríz tenyészüsző is) bendőflóráját átalakítani új, az ammónia- és metánkibocsájtást csökkentő mikrobákkal, mint mondjuk átgondolni, hogy érdemes-e Lengyelországból importálni, valamint Olaszországba exportálni nyers tejet? A szarvasmarha termel-e több metánt, vagy a kamionok bocsájtanak-e ki több szén-dioxidot a feldolgozó üzembe való szállításig, valamint a feldolgozott termékek szétosztásával? Vegyük figyelembe, hogy a nyers tej jelentős hányada, körülbelül 86%-a víz. Megéri-e a vizet fuvarozni Európa egyik feléről a másikba? Sőt! Megéri-e, kis hazánkon belül nagy távolságokra fuvarozni? Hallottam olyanról, hogy a Balaton környékéről szállították Szegedre a tejet, valamint Szeged mellől Székesfehérvárra. Logikus ez? Gazdaságos egyáltalán?

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sok helyen azokat a területeket hasznosítják legeltetéssel, ahol a földek másra nem alkalmasak, vagy természetvédelmi területeket, ahol az intenzív gazdálkodás tilos. Egyes fajtáink ráadásul nem kimondottan az élelmiszer termelést szolgálják, sokkal inkább génmegőrzési, esztétikai vagy turisztikai jelentőségük van. Ilyen fajta például a racka juh, vagy a magyar szürke marha.

 Nem mellékes az sem, hogy a kérődzőkkel olyan takarmányok hasznosíthatók, alakíthatók át humán élelmiszerré, amelyeket az ember nem képes megemészteni. Így válhat a lucernából és a kukorica zöld részeiből tej, vagy hús.

Elgondolkodtató, hogy hosszú távon hová fognak vezetni az EU állattenyésztést érintő intézkedései, s ki fogja azokat a legkisebb kárral átvészelni? Kérdés továbbá, hogy miért éppen az élelmiszert termelő szektort igyekeznek sújtani, ahelyett, hogy például azt vizsgálnák, hogy kell-e egy civil gépjárműbe 3,5 literes motor? Az sem mellékes, hogy az éppen most kirobbant Volkswagen-botrány után jogosan emelnek-e szót az állattenyésztés ellen?

Úgy tűnik, hogy a napokban érkező hidegfront fenekestül felbolygatja kis hazánk közéletét. Ismét vezető szerepet kap a hírekben a havazás, az éjszakai fagyok. Ilyenkor rendre górcső alá kerül a hajléktalanok helyzete, valamint hogy milyen óvintézkedéseket kell eszközölniük azoknak, akik autóba szállnak, és épségben szeretnének úticéljukhoz érkezni. Sajnos arról vajmi kevés szó esik, hogy milyen jelentős szerepe van a téli hidegnek a mezőgazdaságban, illetve a humán egészségügyben.

Még öt évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést arról, hogy a kalászosok termesztésében milyen jelentősége van a téli "hideghatásnak", a vernalizációnak. Ismételni nem szeretném önmagam, így most inkább arról ejtenék néhány szót, hogy az állattenyésztésben milyen szerepet tölt be a hideg, illetve miért is lenne szükség tartós, legalább két-három hétig tartó mínuszokra.

Talán az első és legjelentősebb szerepe a hidegnek a kórokozók pusztítása. Ugyan nem minden patogén esik áldozatául a mínuszoknak, de jelentős gyérítésen esnek át, ami pedig a megbetegedések esélyének csökkenését eredményezi. A hideg pedig több baktérium és gombafaj életműködését lassítja le, így azok fertőző képessége is csökken.

Azokban az állattenyésztési ágazatokban, ahol a jószágok nem zárt istállóban, temperált hőmérsékleten vannak tartva, ott a hőmérséklet csökkenésével akár jelentős takarmányfelvétel növekedéssel is kell számolni, hiszen az állatok szervezete jelentős energiát fordít hőháztartásuk fenntartására. A takarmányozás tervezésekor erre minden gazdának és szakembernek ügyelnie kell.

A szarvasmarhák komfort zónája 15 °C alatt van, így a hőmérséklet esésével az ő termelésük (főleg intenzív tejelő állományok esetén) növekedhet, amely plusz táplálóanyag-igényt támaszt ebben az időszakban. A fagyvédelemmel ellátott, fűthető itatók ma már biztosítják az állatok számára szükséges 7-10 °C-os ivóvizet, ezen a hőmérsékleten azonban sokkal kevésbé képesek elszaporodni a környezetből a vízbe jutó baktériumok. A jószágok a hidegebb vízből egyszerre kisebb mennyiséget vesznek ugyan fel, ám gyakrabban isznak, s ennélfogva folyadékellátottságuk egyenletesebb, amely kiegyensúlyozottabb emésztés-élettani funkciókat eredményez.

Összességében elmondható tehát, hogy abban az éghajlati zónában, ahol a Kárpát-medence is található, az a természetes, ha jelentősebb ideig nulla fok körül, vagy akár az alatt tartózkodik a hőmérő higanyszála. Persze ennek vannak negatív társadalmi vetületei, ám ezekre az embernek van befolyása. míg a természet törvényeire - hála a Gondviselésnek - nincs. Éljünk inkább a természet ezen törvényeivel, s ne ellenük.

Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk óta a magyar állattenyésztési ágazat lényegében folyamatosan romló helyzetben van. Ennek sok-sok oka lenne felsorolható, ám ezek közül az egyik azonban megoldódni látszik. Az állattenyésztés - éppen az igen szűkös anyagi keretek miatt - rákényszerült a költséghatékony működésre. A gazdaságok - függetlenül attól, hogy tojótyúkról, brojlerről, sertésről vagy kérődzőről van szó - már a ki nem használt potenciál által okozott bevételkieséssel is kalkulálnak, tehát ha nem is azt mondjuk, hogy erőforrásaikat maximális mértékben használják ki, de az kijelenthető, hogy ebbe az irányba haladnak.

Gazdasági haszonállataink genetikai szempontból már lényegében csúcsra vannak járatva. Igaz ez a brojlerre, amely megfelelő takarmányozás és istállóklíma esetén akár harmincöt nap alatt eléri a kívánt vágósúlyt, illetve igaz ez a szarvasmarhára is, amely esetén a tízezer literes laktációs teljesítmény már nem teljesíthetetlen elvárás. Professzionális állattartó telepeink eljutottak oda, hogy mind a szaktudás, mind pedig a technológiai feltételek adottak ahhoz, hogy a rendelkezésre álló termelési kapacitás a lehető legmagasabb színvonalon ki legyen aknázva. Felmerül tehát a kérdés, hogy merre tovább? Hiába hiszen a rengeteg fejlesztés, az óriási felhalmozott szakismeret és tapasztalat, a verkli sok esetben mégsem működik gazdaságosan, nem generál profitot. Mai bejegyzésemmel nem kívánok világmegváltó okosságokat megosztani a tisztelt olvasóközönséggel, csupán egyfajta "hangos gondolkodásnak" szánom soraimat.

Még az egyetemi évek alatt egyik tanárunk azt a feladatot adta a hallgatóknak, hogy kollokvium helyett találjunk ki egy olyan biotechnológiai újítást valamely haszonállatunknál, amellyel annak valamilyen gazdasági mutatója jelentős mértékben javítható lenne. Akkor én azt vetettem fel, hogy mi lenne, ha létrehoznánk akár szelekcióval, akár a biotechnológia eszközeivel egy olyan szarvasmarha fajtát, amely tejének beltartalma messze felülmúlná a ma köztenyésztésben használt fajtákét. Az ötlet onnan származott, hogy a termelők által előállított nyers tej egyik legfontosabb fizetési paramétere a termék zsír-, illetve fehérjetartalma. Minél magasabbak ezen beltartalmi mutatók, annál jövedelmezőbb a tejtermelés.

Spórolni azonban nem csak az előállított termék mennyiségének vagy minőségének növelésével lehet, hanem a termelés során felmerülő költségek csökkentésével is. Éppen ezért ma már - ha meglenne hozzá a befolyás -, inkább arra sarkallnám a kutatókat és tenyésztőket, hogy olyan szarvasmarha fajtát hozzanak létre, amely egy igen rossz viselkedési szokástól mentesülne. Ez a szokás pedig nem más, mint a helyhez nem kötött bélsárürítés. A szarvasmarhák tőgygyulladásának legfőbb okozója a szennyeződő alomanyag. Egy-egy telep számára óriási költséget jelent mind az alom rendszeres cseréje, pótlása, mind pedig a szennyeződésekből fakadó tőgygyulladások kezelése. Ez az összeg - állománytól és technológiától függően - évente sok-sok millió forint költséget jelent. Amennyiben a szarvasmarha, sok más fajhoz hasonlóan mindig ugyanott ürítene, ez a költség megspórolható volna. Igen, roppant elrugaszkodott ötlet, hiszen az állatok viselkedésére (főleg egy ilyen viselkedési mintára) nagyon nehéz szelektálni, és a szakmabeliek nyilván le is hurrognának, ha egy előadáson előállnék egy ilyen gondolattal. Azonban a benne rejlő ráció vitathatatlan.

Mint ahogyan az is, hogy már régen elő kellett volna segíteni (hogy a példának felhozott szarvasmarha fajnál maradjunk), hogy szelekció révén mára már az is elérhető lett volna, csak genetikailag szarvatlan marhákat tartsunk. Ez több okból is lényeges. Az első ok, hogy a szarvasmarha legtöbb itthon tartott fajtája nyugodt vérmérsékletű, de előfordul, hogy bizony odalök a fejével, és ha szarva van, akkor azzal komoly sérülést tud okozni mind a gondozóknak, mind pedig társainak. Éppen ezért az állattartók rendszerint szarvtalanítják a marhákat, az előírásoknak megfelelően még néhány napos korában. Ezek a módszerek (savas, lúgos ecsetelés, sütés) akármennyire is gyakorlott szakember végzi, bizony fájdalommal járnak. (Persze nem akkorával, mint ahogy azt egyes szélsőséges állatvédők szeretik beállítani.) Nem értem, hogy a tenyésztő szervezetek, vagy akár az állam miért nem segítik elő az efféle szelekciós célokat? Az állattartók roppant egyszerűen motiválhatók lennének. Az állam részéről megoldható volna, hogy minden olyan bika örökítőanyagának eladása után adókedvezményt adjon, amely bizonyítottan szarvatlanságot örökít. Vagy akár extra állatjóléti támogatást adna a szarvatlan egyedek után. A tenyésztő szervezetek ingyenes szolgáltatásokkal segíthetnék elő az efféle állatjóléti törekvést, mint például a szarvatlan egyedek ingyenes küllemi bírálata, stb... Apró, az állam számára majdhogynem jelentéktelen összegekről lenne szó, ám nagyban növelné a professzionális állattartás társadalmi elfogadottságát.

Addig minden magyar ember eljutott már, hogy az ország, a nemzet és az azt alkotó emberek megmaradásának kulcsa a szélesebb társadalmi összefogásban rejlik. Felismerték és tudják ezt a mezőgazdaságban dolgozók is, a kisgazdák éppen úgy, mint a "nagyok". De valami mégis gúzsba köti a szektort. Valami nem érvényesül már lassan 24 éve, s ennek eredményét látják csak a laikusok, az okait talán nem. Erről szeretnék pár sort írni.

A kisebb gazdálkodók közti összefogást akadályozó tényezőket lényegében felsorolásszerűen is ismertetni lehetne, hiszen aki egy kicsit ismeri ezen emberek mindennapi nyűgjeit, az azt is tudhatja, hogy miért nem nyújtanak egymásnak segítő kezet. Nem felsorolni szeretnék, inkább csak egy gondolatmenetet végigfuttatni.

Kezdhetnénk rögtön egy örök érvényű közmondással: közös lónak túrós a háta. A mondás lényege, hogy senki nem vigyáz úgy a közös tulajdonra, mint a saját vagyontárgyaira. Ha pedig valaki nem érzi a felelősséget a közös ügyért, azzal hosszútávon valóban nem lehet együttműködni. A közösködés hozománya pedig a munkamegosztás kérdése. Ha Robinak van 20 hektár földje, és nekem is van, s az idő is megfelelő, akkor persze, hogy az én földemen kezdjük a vetést, vagy bármely más munkát! Mert ugye a társulás nem azt jelenti, hogy ismét osztatlan közös jön létre, s hogy a közös 40 hektár föld minden egyes négyzetméterének a fele az enyém. Nem bizony! Akkor pedig hogy is legyen?

Fentről érkező nyomás

Hozzunk egy példát arra, hogy az állattartással foglalkozók mennyivel nagyobb gondban vannak, mint a növénytermesztéssel foglalkozó gazdák!

Ha van száz fejt tehenem, amelyektől naponta kb. 3000 liter tejet nyerek, de tárolni csak 6000 litert tudok, akkor a felvásárlóval folytatott viták során a tárgyalást percek alatt eldönti az, hogy két napig nem szállítják el a tejet a telepről. Ilyenkor mit tehet a gazda? Vagy köti az ebet a karóhoz és előnyösebb átvételi árat követel, s a harmadik napon a csatornába feji a drágán előállított tejet, vagy eladja olyan árért, amelyet a felvásárló kínál. Persze a jogszolgáltatás fellegvárában, Magyarországon egy átlag embernek ez elképzelhetetlen lenne, hiszen minden bizonnyal mindenki rögtön a megkötött szerződéshez nyúlna, s bizonygatná a saját igazát, de a valóságban ezt már egyik gazda sem játszaná el, hiszen jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!

Meg persze azt is figyelembe kell venni, hogy nincs túl sok feldolgozó üzem az országban, s akik piacon is vannak, többnyire egy üzleti érdekeltséghez tartoznak, tehát nincs köztük túl nagy versengés.

Ez a példa természetesen nagyon leegyszerűsítve prezentálja a nagy magyar valóságot, de úgy érzem arra tökéletes, hogy érzékeltesse, hogy milyen helyzetben is van egy gazda, aki egyébként olyan élelmiszert állít elő, amelyre a lakosság részéről igen nagy kereslet mutatkozik.

Mindezeken túl egyre nagyobb problémát jelent a hasonló piaci torzítások eltörlésében az a tény, hogy egyre kevesebb és kevesebb ember folytat mezőgazdasági tevékenységet. Míg Torgyánék anno ezt a népréteget megszólítva tudtak kormányba kerülni, addig ma már csak kiegészítő szavazatokra számíthatnak a pártok a gazdáktól. Ennek persze óriási gazdasági kára is van: kis túlzással ugyan, de a centralizált mezőgazdaságban egy-két érdekcsoport határozza meg az élelmiszerek árát. Ilyen tekintetben pedig már nem csak az a pár százezer ember érdekelt a témában, aki közvetlenül vagy közvetve a mezőgazdaságból él.

A helyzet persze ettől még nem javul, sőt, évről évre romlik. Változás és összefogás nincs, s egyelőre úgy tűnik, hogy a közeljövőben nem is nagyon lesz.