Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk óta a magyar állattenyésztési ágazat lényegében folyamatosan romló helyzetben van. Ennek sok-sok oka lenne felsorolható, ám ezek közül az egyik azonban megoldódni látszik. Az állattenyésztés - éppen az igen szűkös anyagi keretek miatt - rákényszerült a költséghatékony működésre. A gazdaságok - függetlenül attól, hogy tojótyúkról, brojlerről, sertésről vagy kérődzőről van szó - már a ki nem használt potenciál által okozott bevételkieséssel is kalkulálnak, tehát ha nem is azt mondjuk, hogy erőforrásaikat maximális mértékben használják ki, de az kijelenthető, hogy ebbe az irányba haladnak.
Gazdasági haszonállataink genetikai szempontból már lényegében csúcsra vannak járatva. Igaz ez a brojlerre, amely megfelelő takarmányozás és istállóklíma esetén akár harmincöt nap alatt eléri a kívánt vágósúlyt, illetve igaz ez a szarvasmarhára is, amely esetén a tízezer literes laktációs teljesítmény már nem teljesíthetetlen elvárás. Professzionális állattartó telepeink eljutottak oda, hogy mind a szaktudás, mind pedig a technológiai feltételek adottak ahhoz, hogy a rendelkezésre álló termelési kapacitás a lehető legmagasabb színvonalon ki legyen aknázva. Felmerül tehát a kérdés, hogy merre tovább? Hiába hiszen a rengeteg fejlesztés, az óriási felhalmozott szakismeret és tapasztalat, a verkli sok esetben mégsem működik gazdaságosan, nem generál profitot. Mai bejegyzésemmel nem kívánok világmegváltó okosságokat megosztani a tisztelt olvasóközönséggel, csupán egyfajta "hangos gondolkodásnak" szánom soraimat.
Még az egyetemi évek alatt egyik tanárunk azt a feladatot adta a hallgatóknak, hogy kollokvium helyett találjunk ki egy olyan biotechnológiai újítást valamely haszonállatunknál, amellyel annak valamilyen gazdasági mutatója jelentős mértékben javítható lenne. Akkor én azt vetettem fel, hogy mi lenne, ha létrehoznánk akár szelekcióval, akár a biotechnológia eszközeivel egy olyan szarvasmarha fajtát, amely tejének beltartalma messze felülmúlná a ma köztenyésztésben használt fajtákét. Az ötlet onnan származott, hogy a termelők által előállított nyers tej egyik legfontosabb fizetési paramétere a termék zsír-, illetve fehérjetartalma. Minél magasabbak ezen beltartalmi mutatók, annál jövedelmezőbb a tejtermelés.
Spórolni azonban nem csak az előállított termék mennyiségének vagy minőségének növelésével lehet, hanem a termelés során felmerülő költségek csökkentésével is. Éppen ezért ma már - ha meglenne hozzá a befolyás -, inkább arra sarkallnám a kutatókat és tenyésztőket, hogy olyan szarvasmarha fajtát hozzanak létre, amely egy igen rossz viselkedési szokástól mentesülne. Ez a szokás pedig nem más, mint a helyhez nem kötött bélsárürítés. A szarvasmarhák tőgygyulladásának legfőbb okozója a szennyeződő alomanyag. Egy-egy telep számára óriási költséget jelent mind az alom rendszeres cseréje, pótlása, mind pedig a szennyeződésekből fakadó tőgygyulladások kezelése. Ez az összeg - állománytól és technológiától függően - évente sok-sok millió forint költséget jelent. Amennyiben a szarvasmarha, sok más fajhoz hasonlóan mindig ugyanott ürítene, ez a költség megspórolható volna. Igen, roppant elrugaszkodott ötlet, hiszen az állatok viselkedésére (főleg egy ilyen viselkedési mintára) nagyon nehéz szelektálni, és a szakmabeliek nyilván le is hurrognának, ha egy előadáson előállnék egy ilyen gondolattal. Azonban a benne rejlő ráció vitathatatlan.
Mint ahogyan az is, hogy már régen elő kellett volna segíteni (hogy a példának felhozott szarvasmarha fajnál maradjunk), hogy szelekció révén mára már az is elérhető lett volna, csak genetikailag szarvatlan marhákat tartsunk. Ez több okból is lényeges. Az első ok, hogy a szarvasmarha legtöbb itthon tartott fajtája nyugodt vérmérsékletű, de előfordul, hogy bizony odalök a fejével, és ha szarva van, akkor azzal komoly sérülést tud okozni mind a gondozóknak, mind pedig társainak. Éppen ezért az állattartók rendszerint szarvtalanítják a marhákat, az előírásoknak megfelelően még néhány napos korában. Ezek a módszerek (savas, lúgos ecsetelés, sütés) akármennyire is gyakorlott szakember végzi, bizony fájdalommal járnak. (Persze nem akkorával, mint ahogy azt egyes szélsőséges állatvédők szeretik beállítani.) Nem értem, hogy a tenyésztő szervezetek, vagy akár az állam miért nem segítik elő az efféle szelekciós célokat? Az állattartók roppant egyszerűen motiválhatók lennének. Az állam részéről megoldható volna, hogy minden olyan bika örökítőanyagának eladása után adókedvezményt adjon, amely bizonyítottan szarvatlanságot örökít. Vagy akár extra állatjóléti támogatást adna a szarvatlan egyedek után. A tenyésztő szervezetek ingyenes szolgáltatásokkal segíthetnék elő az efféle állatjóléti törekvést, mint például a szarvatlan egyedek ingyenes küllemi bírálata, stb... Apró, az állam számára majdhogynem jelentéktelen összegekről lenne szó, ám nagyban növelné a professzionális állattartás társadalmi elfogadottságát.
Amivel ez az amerikai professzor, Monty Kerley foglalkozik, az egyáltalán nem úttörő az állatnemesítés terén. Évszázadok óta folyik szelekció a takarmányértékesítésre. Sőt, napjainkban leginkább erre a genetikai tulajdonságra igyekeznek odafigyelni a tenyésztők a szelekció során. Minél kevesebb takarmányból állít elő 1kg testtömeget az állat, annál gazdaságosabban hizlalható. Hogy a mai köznyelvből merítsek; ebben van a biznisz.
Ami ennek a bejegyzésnek pedig az apropója, az nem más, mint a régi mondás (versidézet); "Vigyázó szemetek Párisra vessétek!". Mert ugye hazánkban nyugati szél fúj, tehát ami ott bekövetkezik, az kis idő múlva nálunk is jelentkezni fog.
