Addig minden magyar ember eljutott már, hogy az ország, a nemzet és az azt alkotó emberek megmaradásának kulcsa a szélesebb társadalmi összefogásban rejlik. Felismerték és tudják ezt a mezőgazdaságban dolgozók is, a kisgazdák éppen úgy, mint a "nagyok". De valami mégis gúzsba köti a szektort. Valami nem érvényesül már lassan 24 éve, s ennek eredményét látják csak a laikusok, az okait talán nem. Erről szeretnék pár sort írni.
A kisebb gazdálkodók közti összefogást akadályozó tényezőket lényegében felsorolásszerűen is ismertetni lehetne, hiszen aki egy kicsit ismeri ezen emberek mindennapi nyűgjeit, az azt is tudhatja, hogy miért nem nyújtanak egymásnak segítő kezet. Nem felsorolni szeretnék, inkább csak egy gondolatmenetet végigfuttatni.
Kezdhetnénk rögtön egy örök érvényű közmondással: közös lónak túrós a háta. A mondás lényege, hogy senki nem vigyáz úgy a közös tulajdonra, mint a saját vagyontárgyaira. Ha pedig valaki nem érzi a felelősséget a közös ügyért, azzal hosszútávon valóban nem lehet együttműködni. A közösködés hozománya pedig a munkamegosztás kérdése. Ha Robinak van 20 hektár földje, és nekem is van, s az idő is megfelelő, akkor persze, hogy az én földemen kezdjük a vetést, vagy bármely más munkát! Mert ugye a társulás nem azt jelenti, hogy ismét osztatlan közös jön létre, s hogy a közös 40 hektár föld minden egyes négyzetméterének a fele az enyém. Nem bizony! Akkor pedig hogy is legyen?
Fentről érkező nyomás
Hozzunk egy példát arra, hogy az állattartással foglalkozók mennyivel nagyobb gondban vannak, mint a növénytermesztéssel foglalkozó gazdák!
Ha van száz fejt tehenem, amelyektől naponta kb. 3000 liter tejet nyerek, de tárolni csak 6000 litert tudok, akkor a felvásárlóval folytatott viták során a tárgyalást percek alatt eldönti az, hogy két napig nem szállítják el a tejet a telepről. Ilyenkor mit tehet a gazda? Vagy köti az ebet a karóhoz és előnyösebb átvételi árat követel, s a harmadik napon a csatornába feji a drágán előállított tejet, vagy eladja olyan árért, amelyet a felvásárló kínál. Persze a jogszolgáltatás fellegvárában, Magyarországon egy átlag embernek ez elképzelhetetlen lenne, hiszen minden bizonnyal mindenki rögtön a megkötött szerződéshez nyúlna, s bizonygatná a saját igazát, de a valóságban ezt már egyik gazda sem játszaná el, hiszen jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!
Meg persze azt is figyelembe kell venni, hogy nincs túl sok feldolgozó üzem az országban, s akik piacon is vannak, többnyire egy üzleti érdekeltséghez tartoznak, tehát nincs köztük túl nagy versengés.
Ez a példa természetesen nagyon leegyszerűsítve prezentálja a nagy magyar valóságot, de úgy érzem arra tökéletes, hogy érzékeltesse, hogy milyen helyzetben is van egy gazda, aki egyébként olyan élelmiszert állít elő, amelyre a lakosság részéről igen nagy kereslet mutatkozik.
Mindezeken túl egyre nagyobb problémát jelent a hasonló piaci torzítások eltörlésében az a tény, hogy egyre kevesebb és kevesebb ember folytat mezőgazdasági tevékenységet. Míg Torgyánék anno ezt a népréteget megszólítva tudtak kormányba kerülni, addig ma már csak kiegészítő szavazatokra számíthatnak a pártok a gazdáktól. Ennek persze óriási gazdasági kára is van: kis túlzással ugyan, de a centralizált mezőgazdaságban egy-két érdekcsoport határozza meg az élelmiszerek árát. Ilyen tekintetben pedig már nem csak az a pár százezer ember érdekelt a témában, aki közvetlenül vagy közvetve a mezőgazdaságból él.
A helyzet persze ettől még nem javul, sőt, évről évre romlik. Változás és összefogás nincs, s egyelőre úgy tűnik, hogy a közeljövőben nem is nagyon lesz.
