Magyar Asztal

Néhány éve, mikor a madárinfluenza felütötte a fejét, egy székesfehérvári bevásárlóközpontban hallottam, amint egy idős bácsi a padon üldögélve magyarázta komájának, hogy ők azért fognak sertést enni, mert mindenhol fertőz (!) a csirkenátha.

Remélem, hogy az idős úr felhagyott a baromfihús mellőzésével, hiszen elég hosszú volna évekig diétáznia, no meg a látszat ellenére nincs is ok a pánikra. Még akkor sem, ha bizony Magyarországon ismét felütötte a fejét a madárinfluenza. A hírről a nemzetközi szakmai média is beszámolt.

A laikusok azt gondolhatják, hogy a drasztikus intézkedésekre (az állomány elpusztítására) azért van szükség, mert a vírus olyan fertőző, és hogy a lakosság el ne kaphassa a betegséget. Holott mindössze arról van szó, hogy a kórokozót akarják lokálisan rögzíteni, hogy más állományok (akár vadmadarak útján) el ne kaphassák. Minél kisebb a fertőzési zóna, annál kisebb az esélye annak, hogy a betegség tovább terjed.

Sajnos az efféle hírek azt jelentik, hogy a hazánkkal kereskedelmi kapcsolatban lévő országok gyorsan leállítják a tőlünk érkező import szállítmányokat. Ez persze nem gazdasági intézkedés, hanem egészségügyi. Így igyekeznek megakadályozni, hogy bármiféle állati betegség bekerüljön az országukba. A betegség nem csak a Kárpát-medencében, hanem szerte Európában, valamint Indiában is felütötte a fejét.

Még valami! Mielőtt a vegán olvasóközönség elégedetten csapna az asztalra: a növényeknél szintén vannak zárlati kórokozók, vírusok, amelyek detektálása után a teljes termésmennyiséget meg kell semmisíteni!

Néhány napja megjelent egy hír a világhálón, és gombamód szaporodik a felháborodottak népes tábora. Bezárni kényszerül a 78 éves gödöllői cukrászmester, akit névtelen betelefonálók nyomán látogattak meg hivatalnokok, akik az EU-s szabályoknak való megfelelés hiányát kérték számon az idős mesteremberen. Aki pedig azt hiszi, hogy ez a történet Barna Illésről szól, az nem ért az egészből semmit.

Ez az eset ugyanis Magyarországról szól. Jobban mondva arról a kevésről, ami még bús mementóként megmaradt belőle. Mert miután szemünk sarkából felitattuk az empátia kövér könnycseppjeit, és elfogadjuk a tényt, hogy Gödöllőn kényszerű nyugdíjba vonul egy ember, akinek valószínűleg a napi rutin megszűnése talán élete végét is fogja jelenteni, és ha találunk másik cukrászdát, amely kielégíti olthatatlan francia krémes és isler iránti vágyunkat, akkor tovább is léphetnénk.

2004-ben, az EU-s csatlakozás mellett lobbizók mosolygó arccal hirdették, hogy nyithatunk majd Bécsben cukrászdát, s mára oda jutottunk, hogy a globalizmus szupersztrádájának leállósávján ücsörögve figyeljük, hogy az egyre szigorodó szabályoknak csak egy-egy piaci szereplő felel meg, aki tovaszáguld a felmarkolt profittal. De ez a bejegyzés nem arról fog szólni, hogy hazánk EU-s csatlakozása során a hatalmasok egy az egyben beáldozták az ország kisiparosait, akiknek sem tőkéjük, sem fizikai lehetőségeik nem voltak az új jogszabályokhoz való alkalmazkodásra. Ez a cikk arról fog szólni, hogy miként működnek a dolgok Magyarisztán eső áztatta lankáin és sztyeppéin.

Hodie mihi, cras tibi!

Az eset tanulsága, hogy bárkiben lehet találni kivetnivalót. Ha stílszerűek szeretnénk lenni, fogalmazhatunk úgy is, hogy Magyarországon minden vállalkozás adócsaló, és egyik sem felel meg az előírásoknak. Csak olyan vállalkozások vannak, akik megúszták a teljes átvilágítást és akiket bizonyos okokból nem is ellenőriznek. Mindennek pedig egyetlen üzenete van: nem az számít, hogy ki vagy, hanem hogy kit ismersz. Ha valakinek kell a piaci részesedésed, vagy csak a boltodul szolgáló üzlethelyiség, elvesszük. Nem karddal, tűzzel vagy pisztollyal, ahogy azt az akciófilmek védelmi pénzt beszedő maffiózóitól láthattuk. Nem. Öltönyös urak és hölgyek látogatják meg az illető személyt, akinek szerepét Barna Illés játszotta a mai felvonásban. Ezek az öltönyös emberek jöhetnek a NAV-tól, vagy a NÉBiH-től, teljesen mindegy. Ebben a maffiában ugyanis nem kell embereket darabolni, koponyákat bezúzni, itt elegendő, ha a rendszer katonái hivatkoznak egy-egy jogszabályra, és már el is van intézve minden. Ezek a katonák persze érinthetetlenek, ezt bizonyítja Gergényi Péter megrovása is. A rendszert irányító személyek kiléte is lényegtelen, hiszen a kocka időnként fordul, és akkor az eddigi áldozatból lesz a haszonélvező, aki ezek után a végsőkig érdekelt a korábban kritizált rendszer további változatlan működtetésében. Ma nekem jó, holnap neked.

Nem, nem Barna Illést kell megmenteni, hanem az országot. Méghozzá azoktól a zsoldosoktól, akik mérlegelés nélkül hajtanak végre parancsot, és akik régen nem a lakosságot védik, hanem egy-egy háttérben rejtőző érdekeltségi kört.

Pár napja több sajtóorgánum, így a nem rég életre hívott Magyar Idők napilap is beszámolt arról, hogy a szarvasmarha ágazatban rekord mennyiségű szarvasmarha üsző (nőivarú, tejet még nem termelő egyed) került vágóhídra. A cikkben ennek egyértelmű okaként a nyers tej túltermelését jelölik meg. Nos, a helyzet korántsem ilyen egyértelmű.

Először is, nagyon fontos tejpiaci esemény történt idén: kivezetésre került a kvóta, amely meghatározta, hogy egy-egy termelő mekkora mennyiségű tejért kaphat EU-s támogatást. (Termelhetett az adott gazdaság a kvótájánál több tejet, ám a kvóta felett termelt mennyiségre már nem kapott támogatást, és így az amúgy is legjobb esetben nullszaldós ágazat a támogatás nélkül biztosan deficites.)

A tejkvóta kivezetésekor rögtön mélyrepülésbe kezdett a nyers tej felvásárlási ára. Aki korábban 90-95 forintot kapott egy kilogramm nyers tejért, az a kvóta megszüntetése után örülhetett, ha 80 forint körüli árat tudott kipréselni a felvásárlóból. Logikus tehát, hogy ilyen feltételek mellett egyetlen dolgot tehet a termelő: csökkenti a kiadásait. Mivel az állattenyésztésben a legjelentősebb összeget a takarmányozás teszi ki, így az állománycsökkentés a legkézenfekvőbb megoldás. Ezen belül két lehetőség kínálkozik: vagy bátrabban selejtezik ki az öreg teheneket, vagy a növendékektől szabadulnak meg. Itt nyilván azokról az állatokról van szó, amelyek normális körülmények között a tenyészutánpótlást jelentették volna. Fontos továbbá, hogy elsősorban a tejhasznú szarvasmarhák növendékeiről beszélünk. Ezek a fajták húspiaci értéke jóval alatta marad a kimondottan hústermelésre szelektált fajtákénál, ellenben jelentős genetikai értékkel bírnak a tejágazaton belül.

A tény tehát, hogy jelentős mennyiségű növendék került vágóhídra, valószínűleg kevésbé a tej túltermelése miatt történ meg, s sokkal inkább a tejár drasztikus csökkenésének következménye. A szarvasmarha-ágazat ráadásul - biológiai okokból kifolyólag - sokkal kevésbé rugalmas, mint a baromfi-, vagy a sertéságazat, éppen ezért jobban rá van szorulva a stabil gazdasági háttérre. Az eddig sem túl szilárd háttér felbomlott, és ennek következménye a termelőn csapódik le. (Megfigyelhető, hogy a felvásárlási ár zuhanását nem követte egyenes arányban a fogyasztói ár változása.)

Az elmúlt öt évben egyre többször és egyre többen támadják a világ állattenyésztését azzal, hogy az üvegházhatású gázok (GHG) kibocsájtásának jelentős hányadáért bizony ők a felelősek. Pár napja volt alkalmam részt venni egy konferencián, amely a kérődző (szarvasmarha, juh, kecske) szektor GHG kibocsájtása csökkentésének lehetőségeit kívánta vizsgálni. Számomra a kérdés inkább az, hogy a jószág, vagy az ember bocsájt-e ki több üvegházhatású gázt?

Mert lássuk be, nehezebb egy ország szarvasmarha állományának (amibe ugye beletartozik a rideg tartású szürkétől, a legelőn kószáló charolais és az ott nevelkedő holstein fríz tenyészüsző is) bendőflóráját átalakítani új, az ammónia- és metánkibocsájtást csökkentő mikrobákkal, mint mondjuk átgondolni, hogy érdemes-e Lengyelországból importálni, valamint Olaszországba exportálni nyers tejet? A szarvasmarha termel-e több metánt, vagy a kamionok bocsájtanak-e ki több szén-dioxidot a feldolgozó üzembe való szállításig, valamint a feldolgozott termékek szétosztásával? Vegyük figyelembe, hogy a nyers tej jelentős hányada, körülbelül 86%-a víz. Megéri-e a vizet fuvarozni Európa egyik feléről a másikba? Sőt! Megéri-e, kis hazánkon belül nagy távolságokra fuvarozni? Hallottam olyanról, hogy a Balaton környékéről szállították Szegedre a tejet, valamint Szeged mellől Székesfehérvárra. Logikus ez? Gazdaságos egyáltalán?

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sok helyen azokat a területeket hasznosítják legeltetéssel, ahol a földek másra nem alkalmasak, vagy természetvédelmi területeket, ahol az intenzív gazdálkodás tilos. Egyes fajtáink ráadásul nem kimondottan az élelmiszer termelést szolgálják, sokkal inkább génmegőrzési, esztétikai vagy turisztikai jelentőségük van. Ilyen fajta például a racka juh, vagy a magyar szürke marha.

 Nem mellékes az sem, hogy a kérődzőkkel olyan takarmányok hasznosíthatók, alakíthatók át humán élelmiszerré, amelyeket az ember nem képes megemészteni. Így válhat a lucernából és a kukorica zöld részeiből tej, vagy hús.

Elgondolkodtató, hogy hosszú távon hová fognak vezetni az EU állattenyésztést érintő intézkedései, s ki fogja azokat a legkisebb kárral átvészelni? Kérdés továbbá, hogy miért éppen az élelmiszert termelő szektort igyekeznek sújtani, ahelyett, hogy például azt vizsgálnák, hogy kell-e egy civil gépjárműbe 3,5 literes motor? Az sem mellékes, hogy az éppen most kirobbant Volkswagen-botrány után jogosan emelnek-e szót az állattenyésztés ellen?

Ha az ember a szürke hétköznapokat nyitott füllel éli meg, bizony rengeteg lesújtó adatot hall kis hazánkkal kapcsolatban. Az öngyilkossági statisztikánk az egyik legrosszabb Európában, a labdarúgásban nyújtott teljesítményünk pedig erre még több okot ad. Ha pedig maga a gazdasági potenciálunk szánalmas is, legalább az átlag kereset nevetséges. De van, amiben tényleg évtizedek óta a világ legjobbjai vagyunk. Ez pedig nem más, mint nemzetközileg híres vadállományunk.

Szerencsére a "mainstream" médiában is meg tud jelenni immár egy-egy hír arról, amikor hazánk erdeiben kapitális trófeájú gímszarvast, vagy dámvadat sikerül terítékre vinni. Ugyanezt elmondhatjuk az Alföld őzbakjairól is. Üröm az örömben, hogy ezeket a rekorder állatokat jellemzően nem valamely honfitársunk, hanem többnyire külföldi vendégvadászok lőhetik meg. Ez persze semmit nem von le az itthoni szakemberek érdemésből, sem pedig abból a tényből, hogy kis hazánk a rengeteg viszontagság ellenére mindmáig Európa legjobb genetikai állományú, s genealógiáját tekintve a legősibb gímszarvas-állományával rendelkezik.

A legtöbb ember számára a vadászat a védtelen állatok lemészárlását jelenti, s a természet vég nélküli kizsákmányolását vizionálják, ha egy társas vadászaton elejtett állatokból álló terítékről látnak fényképet. Kicsit talán idegenkedünk is ettől a világtól, hiszen az idők kezdete óta a vadászat a legtehetősebb társadalmi csoport szenvedélye volt, s így talán kissé irigykedünk a vadászokra, s kissé viszolygunk is tőle, hiszen a legfelső tízezer és a korrupció közé egyenlőségjelet szoktunk vonni. Sajnos ez elkerülhetetlen hozománya annak a ténynek, hogy Lázár János és Semjén Zsolt is ennek a szenvedélynek hódol.

Mindennek ellenére elmondható, hogy hazánk vadállománya ha nem is virul, de nagyon jól megvan. Csak hogy egy, igen kiugró példát hozzak; 1960-ban vaddisznóból 3900 példány került terítékre, 2014-ben pedig 128.365 darab. Mindezt úgy, hogy a vaddisznó állomány folyamatosan növekszik.

A világ legszebb trófeájú dám-, és gímszarvas bikáját is itthon ejtették el, s valószínűleg erről sokkal kevesebben tudnak, mint politikus-celebjeink ügyes-bajos dolgairól.

Valóban, sok sportágban és tudományban le vagyunk maradva a világ más országaihoz képest, ellenben van, amire mi is büszkék lehetünk. Ezek közül egy a sok évszázados múltra visszatekintő vadászkultúránk.