Magyar Asztal

Újabb pofont kapott a magyar szarvasmarha ágazat. De nagyot. A Schmallenberg nevű német városban felfedezett sejtparazita az állat elhullását ugyan nem okozza, viszont csúnyán keresztbe tesz a marhák szaporodásbiológiai státuszának, ami egy extenzív tartásmódban sem megengedhető, hát még egy holstein-fríz állományban!

A vírus valójában kettős gazdasági veszélyt jelent. Az egyik, közvetlen ok a már említett megbetegítés, a vemhes üszők és tehenek vetélése, a másik pedig, hogy minden ország retteg a saját állományának megfertőződésétől, így amilyen gyorsan csak lehet, az USA és Kanada is megtiltotta az európai importot, legyen az élő állat vagy csak örökítőanyag.

A húsmarha ágazat az elmúlt pár évben látványos fejlődésen ment át, a török és orosz piac szinte minden jószágot hajlandó volt felvásárolni. Azok a tejtermelő telepek, amelyek a nevetséges felvásárlási ár (86 Ft/liter) miatt bevételkiesésük kompenzálására kényszerültek, tudtak az óévi zárszámadáson tupírozni, ha értékesítettek néhány vemhes üszőt. Nos, a Schmallenberg vírusnak köszönhetően ezek a lehetőségek ha megszűnni nem is, de szűkülni mindenféleképpen fognak.

Hogy hazánkban a Kárpát-medencében jelen van-e, és ha igen, milyen mértékű a fertőzöttség, senki nem tudja megmondani. A média viszont az első gyanús esetre ugrani fog, abban biztosak lehetünk, hiszen ezt tapasztaltuk a kéknyelv betegség esetén is.

A KSH adata szerint 2007-ben a magyar lakosság egy-egy tagja mindössze 1,1kg szarvasmarhahúst fogyasztott el. Ez az érték összehasonlítva a baromfihús fogyasztással (17,7kg) meglehetősen silánynak mondható. Pedig rengeteg finom étel készíthető marhahúsból és van az országnak egy olyan kincse, amely külföldön már évszázadok óta befutott termék és biztos piacot jelent a magyar gazdáknak. Ez nem más, mint a magyar szürke szarvasmarha.

Sajnos azonban az áruházak polcain lévő szarvasmarháról aligha mondhatnánk el, hogy csúcsminőségű volna. Ennek pedig az az oka, hogy többnyire a tejhasznú egyedek bikaborjai kerülnek hizlalásra. Ezek a fajtákra azonban a gyors faggyúsodás jellemző és húsok sem olyan márványozott, mint a direkt hústermelésre nemesített fajták. (Színhústermelésben a szuperizmolt francia Fehér-Kék Belga viszi a prímet.)

Persze hiába is kérdeznénk meg a pult mögött álló eladót, hogy mégis milyen fajta szarvasmarhát árusít, szinte biztos hogy nem tudná megmondani. Ránézésre pedig legfeljebb a szakemberek tudnák megtippelni az állat fajtáját. (Erre alapozva ad sok étterem a fácánlevesbe fácán helyett gyöngytyúkhúst).

A laikusok számára tehát a legegyszerűbb az, ha csomagolt, védjeggyel ellátott húst vesz. Így garantáltan minőségi terméket vásárol és még egy gazda munkahelyét is megmenti. S hogy miért is garantált a minőség? A válasz egyszerű. A magyar szürke szarvasmarha rideg, ún. extenzív tartáshoz szokott. Ez az a fajta, amely egész éven át a legelőket járja és lassan, több év alatt építi fel izomzatát. Ez adja különleges ízét. Mivel a legtöbb helyen növényvédőszerrel nem kezelt gyepeken legeltetik, e fajta a legalkalmasabb a biohús előállításra a szarvasmarha ágazatban.

Évszázadok óta lábon hajtották ezt a fajtát a Nyugat-európai piacokra, s az országban mindenhol elterjedt volt. Több ezer példány   szelte át az országot, s a gulyások terelte jószág dacolva az összes időjárási viszontagsággal, vágásra alkalmas állapotban érkezett meg az igényes nyugati vágóhidakig. A dunai hajózás elterjedésével, valamint a késztermék szállítás térnyerésével azonban a hangsúly az intenzíven hizlalható fajtákra terelte a világ figyelmét, s az '50 évek végére csaknem eltűnt a magyar szürke. Hála azonban Bodó Imre professzor fáradalmainak, a fajta megmenekült és immáron egyre növekvő állománnyal büszkélkedhet. Sok helyen nem árutermelési céllal tartják ugyan, hanem géntartaléknak, hiszen páratlan ellenállóképessége révén több modern fajta keresztezési parnereként jöhet számításba a jövőben.

Érdemes tehát kicsit többet költeni a finomabb, minőségibb termékre, segítve ezzel egy magyar gazda fennmaradását, valamint ennek az egyszer már majdnem eltűnt fajtának, az ország egy jelképének az újbóli elterjedését.