Magyar Asztal

Azért is hoztam létre évekkel ezelőtt ezt a blogot, hogy első kézből kaphassanak a laikusok információkat olyan témákról, amelyekkel manapság már sokan lényegében csak a világhálón keresztül érintkeznek. Ezen felül egy fontos kérdést szeretnék most górcső alá venni, mivel állatvédő szervezetek előszeretettel mantráznak az alább kivesézendő problémával, s ezzel nyerik meg a gyanútlan, ám jóérzésű és sok esetben nem is unintelligens rétegeket. Álljon itt tehát néhány sor arról, hogy miért tartják az újszülött borjakat egyesével, ketrecekben.

Forrás: www.vitaplus.com

Fontos tudni, hogy ez a technológia csak a tejelő telepeken terjedt el. A húshasznú állományoknál ha csak valamilyen kizáró ok (tejhiány, betegség, stb.) nem lép fel, a borjú a tehén "alatt" marad. A tejhasznú fajtáknál két eset állhat fenn. Az egyik, hogy a borjú a számára nélkülözhetetlen, immunfehérjékben gazdag kolosztrumot, vagy más néven föcstejet kiszophatja az anyjától, s csak ez után kerül a saját steinmann-ketrecébe. A másik lehetőség, amelyet egészségügyi kockázat esetén alkalmaznak, ha a borjú egy már korábban bevizsgált, egészséges tehén föcstejét kapja meg. Ilyenkor a saját anyjától nem szopik tejet. Ha a kolosztrum tárolására nincs lehetőség a telepen, úgy mesterséges kolosztrum (paszta) is adható a borjúnak.

Minderre azért van szükség, mert a szarvasmarhák méhlepényén nem jutnak át az anya állat immunanyagai. A kolosztrum ezeket az immunfehérjéket tartalmazza nagy mennyiségben. A föcstej itatást pedig behatárolja, hogy a borjú bélfala csak néhány órán át nyitott annyira, hogy ezek a nagyméretű molekulák átjuthassanak. Innentől már a borjú túlélése azon múlik, hogy mennyire óvható a fertőzésektől, a potenciális kórokozó-forrásoktól. Ezért van szükség arra, hogy a borjak életük kezdeti szakaszán egyesével legyenek tartva. A borjaknál ugyanis az itatás után (történjen az akár vödörből, akár szopókás itatóból) még pár percig aktív a szopó-reflex. 

Ilyenkor a borjak lényegében bármit képesek elkezdeni szopogatni, legyen az a ketrec rácsa, vagy - csoportos tartás esetén - egy társuk bármely elérhető testrésze. A probléma pedig itt kezdődik! A társak szopkodásával a fertőzés esélye exponenciálisan nő. Ezen kívül egy-egy gyengébb immunrendszerű borjútól az egyedi tartás esetén nem kapják el társai a fertőzéseket. Ezért a ketreceket is úgy kell elhelyezni, hogy a borjak a rácson kihajolva ne érjék el egymást.

Látható tehát, hogy az állattartók és -tenyésztők nem gonoszságból, vagy lelketlenségből szeparálják el egymástól a borjakat. Ez az időszak nem mellesleg lehatárolt is, hiszen az állatjóléti támogatást igénylő állattartó telepek kötelesek 57 napos kora után már csoportosan tartani a borjakat. Továbbá, mint gyakorló szakember, még hozzá tenném, hogy a borjak kezelése (tetoválás, gyógykezelés, stb.) egyszerűbb, ha közben nem piszkálja az embert néhány másik boci. :-)

Az Escherichia coli lényegében mindenhol jelen van a Földön, és bizony óriási gazdasági károkat okoz. Fertőz embert és állatot egyaránt.  Míg a humán kockázat viszonylag könnyedén kivédhető, addig a gazdasági haszonállataink védelme már sokkal problémásabb. Álljon itt egy fotó E. coli által fertőzött tejelő holstein-fríz, illetve egészséges tehéntejről. A különbség még a laikusok számára is egyértelmű, úgy gondolom.

Ami az igazán nagy problémát okozza az E. coli esetén, az az, hogy az elmúlt évtizedek során a tőgygyulladások gyógyítására rutinszerűen használt antibiotikumok jelentős részével szemben ellenálló, rezisztens. Ez a baktérium nagyon rövid idő alatt olyan mértékű gyulladást képes generálni még egy szarvasmarha szervezetében is, hogy az állat akár egy nap alatt is elhullhat miatta. A legfontosabb tehát a prevenció, ami kimerül a megfelelő tőgyegészségügyben (fejés előtti és utáni fertőtlenítő szerek) és a maximális istálló higiéniában (rendszeres almolás, itatók környékének tisztán tartása, fertőtlenítése).

Egy korábbi bejegyzésben írtam már arról, hogy egy szarvasmarha laktációja a borjának világra hozásával kezdődik. Ekkor indul meg a tejtermelése, éppen ezért fontos, hogy pontosan mikor is születik a boci. Fontos továbbá az is, hogy milyen körülmények között. A tapasztalt szakember jelenléte az elléskor létfontosságú, hiszen ha bármiféle komplikáció lép fel, bizony közbe kell avatkozni. Alább látható két általam készített kép, amely egy komplikációmentes ellésről készült.

Az első fotót azért készítettem, hogy látható legyen, hogy már az ellés ezen fázisában megjósolható, hogy szükséges lesz-e a beavatkozás, vagy sem. A borjú körmeinek állásából (illetve abból, hogy látható mindkét lába) tudható, hogy szabályosan fekszik a szülőútban, tehát mellső lábaival és fejével előre.

Előfordul, hogy a borjú farfekvéses, ilyenkor az ellés lefolyásának ideje is lényeges, hiszen később kerül az újszülött oxigénhez, akár az is előfordulhat, hogy a borjú tüdejébe magzatvíz kerül. Ha a borjú szabályosan is fekszik, előfordulhat, hogy feje visszafordul, ilyenkor mindenféleképpen közbe kell avatkozni és a a fejet a szülőútba kell igazítani. Ilyen esetben természetesen nagyon lényeges a higiéniára nagyon odafigyelni. Az ellés után is érdemes figyelni, mivel akár olyan - kevésbé "egészséges" - pózban is landolhatnak az újszülöttek, mint amilyen a bal alsó sarokban látható.

Lássuk be, a Gondviselés a szarvasmarhát nem betonra és aszfaltra teremtette. Persze mielőtt az állatvédők gyorsan rágyújtanának egy szál cigarettára, avagy belekortyolnának a győzelem édes ízű pálinkájába, leszögezném, hogy nem elsősorban a nagyüzemi szarvasmarha-tartás technológiáját fogom kritizálni, pusztán be szeretném mutatni annak hátrányát, s az abból származó kötelességeket.

A szarvasmarhák csülökápolása, vagy ha úgy tetszik pedikűrje nem csak akkor szükséges, ha az állat nagy igénybevételnek van kitéve, például ha naponta négyszer kell végigmasírozni a beton felhajtóutakon, egészen a fejőházig. A marhák körmeit akkor is rendszeresen ápolni kell, ha azok az év döntő részét a legelőn töltik.

Talán a legnagyobb problémát nem is a telepeken található járófelület okozza, hanem az állandó trágyával való borítottságuk. A felhajtóutak felülete nem célszerű, hogy teljesen sima (és ezáltal könnyen tisztítható) legyen, mivel egy átlagosan 7-8 mázsás tehén a négy lába ellenére pontosan akkorát tud esni, mint egy ember. Ezek az esések pedig lehetnek ugyanolyan végzetes kimenetelűek, mint amilyenek az emberekkel is előfordulhatnak. Egy szó, mint száz, a közlekedőutak tehát nem simák, ennélfogva az állatok trágyája is folyamatosan jelen van. Ahol pedig trágya van, ott bizony fertőző baktériumok és vírusok is leledzenek. No, ez okozza a valódi gondot!

A folyamatos nedves közeg az állatok körmének és bőrének felpuhulását eredményezi, így pedig a fertőző ágensek számára könnyebb a megtelepedés, a szervezetbe való bejutás, főleg az olyan területeken, amelyek viszonylag zártak. (Ilyen például a két köröm közti terület.) Különbséget kell tenni a talpfekély (első fotó) és a Dermatitis digitalis, azaz a Mortellaro-féle betegség - helytelen, ám a szakmában elterjedt megnevezés - között. (Második fénykép.)

Megannyi tanulmány született már azzal kapcsolatban, hogy pontosan mennyi kárt is okoz a gazdáknak a jószágok lábvégeinek betegsége, mivel ugye a sánta állat ritkábban megy táplálkozni, és egyszerre kevesebb takarmányt is vesz fel. Ráadásul minél hosszabb ideig fekszik az állat az alomban, annál nagyobb az esélye  a tőgygyulladás kialakulásának. A csökkent takarmányfelvétel a tejtermelés csökkenését, és/vagy az állat kondíciójának romlását eredményezi. A rossz kondíciójú tehén szaporodásbiológiai státusza is rosszabb, ami pedig a két ellés közötti idő megnyúlását okozza, ami pedig ismét forintokban mérhető kárt okoz.

Látszik tehát, hogy aki szarvasmarhát tart, erősen motivált abban, hogy állatai a lehető legjobb állapotban legyenek. Persze illúzióink se legyenek. Egyetlen olyan telep sincs ma Magyarországon, ahol ne találnánk valamilyen lábvégbetegségben szenvedő tehenet. A hangsúly a folyamatos megelőzésen és a tünetek, valamint az akut esetek mérséklésén van.

Az állatgyógyászati készítményekhez pontosan úgy adnak használati útmutatót, mint a humán gyógyszerekhez. Ezen gyógyszerek pontos adagolása és az előírásnak megfelelő alkalmazása ugyanolyan fontos, mint az emberek kezelésénél. Nem csak azért, mert a rosszul dozírozott gyógyszer nagyobb kárt okozhat, mint maga a gyógyítandó betegség, hanem mert további problémákat is eredményezhet.

A fenti képen egy holstein-fríz szarvasmarha lába látható. Az állat jobb combján a tályogot egy gyógyszer okozta, amelyet szubkután, azaz a bőr alá kell bejuttatni injekcióval. Mivel a combon a bőr alatt igen vékony zsírréteg található, így jó eséllyel az izomba kerül a tű vége. Ezt hívják intramuszkuláris kezelésnek.

A kép jobb oldalán már egy pár nappal későbbi állapot látható, amikor az izomba juttatott gyógyszert az állat szervezete testidegen anyagként ismerte fel, s azt betokozta. Ez lényegében a tályog. Miután a tályogban a szövetek elkezdenek lebomlani (genny keletkezik) a tapintása is felpuhul. Az idő múlásával a tályog felületén a bőr is elvékonyodik, majd magától felszakad. Így távozik a szervezetből a testidegen anyag. Mindaddig azonban, amíg a genny el nem távozik, a szervezet immunrendszere folyamatosan küzd a bomló anyagok ellen, a fokozott igénybevétel pedig rontja az állat takarmányfelvételét, a tejhozamot és a termékenységet is.

Hogy hová adjuk tehát a gyógyszert? Oda, ahova a használati utasítás írja. A szubkután adagolandó gyógyszert tessék az állat vállövénél lévő vastag és laza bőrréteg alá injektálni.