Magyar Asztal

Egy korábbi bejegyzésben írtam már arról, hogy egy szarvasmarha laktációja a borjának világra hozásával kezdődik. Ekkor indul meg a tejtermelése, éppen ezért fontos, hogy pontosan mikor is születik a boci. Fontos továbbá az is, hogy milyen körülmények között. A tapasztalt szakember jelenléte az elléskor létfontosságú, hiszen ha bármiféle komplikáció lép fel, bizony közbe kell avatkozni. Alább látható két általam készített kép, amely egy komplikációmentes ellésről készült.

Az első fotót azért készítettem, hogy látható legyen, hogy már az ellés ezen fázisában megjósolható, hogy szükséges lesz-e a beavatkozás, vagy sem. A borjú körmeinek állásából (illetve abból, hogy látható mindkét lába) tudható, hogy szabályosan fekszik a szülőútban, tehát mellső lábaival és fejével előre.

Előfordul, hogy a borjú farfekvéses, ilyenkor az ellés lefolyásának ideje is lényeges, hiszen később kerül az újszülött oxigénhez, akár az is előfordulhat, hogy a borjú tüdejébe magzatvíz kerül. Ha a borjú szabályosan is fekszik, előfordulhat, hogy feje visszafordul, ilyenkor mindenféleképpen közbe kell avatkozni és a a fejet a szülőútba kell igazítani. Ilyen esetben természetesen nagyon lényeges a higiéniára nagyon odafigyelni. Az ellés után is érdemes figyelni, mivel akár olyan - kevésbé "egészséges" - pózban is landolhatnak az újszülöttek, mint amilyen a bal alsó sarokban látható.

Nagy problémát jelent a tejelő szarvasmarhát tartók körében, hogy az ellés előtt álló tehenet nem szabad "túlkondicionálni", tehát jelentős súlytöbblettel ellátni, mivel a borjának világra hozatalát követően szervezete a nagy mennyiségű felhalmozódott zsír bontásából kívánná fedezni a meginduló tejtermelés energiaszükségletét. A zsírok bontása közben ketonanyagok keletkeznek, s így kialakulhat a ketózis, a ketonúria.

További gondot okoz, hogy a tehén az ellés után, mikor a legnagyobb a táplálóanyag igénye, akkor nem vesz fel, vagy nem tud felvenni annyi takarmányt, amennyi a szükségletét kielégítené. Ezért a tejtermelés megindulását követően a jószág testsúlya folyamatosan csökken, ahogy bontja saját raktárait. Ez pedig azt jelenti, hogy a tehén méhének involúciója, azaz az ellés utáni regenerálódása után túl rossz kondícióban lesz ahhoz, hogy sikeresen lehessen termékenyíteni, ami pedig a gazdaság számára hátrányt, vagyis többlet költséget eredményez.

Mivel az az út nem járható, hogy az ellés utáni takarmány energiatartalmát olyan mértékben növeljük, hogy már kis mennyiség felvétele is elegendő legyen az állat szükségletének kielégítésére, ezért mást megoldást kellett találni. A kutatók rájöttek, hogy a bendőműködést serkentő, a tejtermelést tápanyaggal kiszolgáló eljárás csak is vizes alapon jöhet számításba. Így alakult ki a tehenek "drencselése", azaz kényszer itatása, amely során 20-25 liter vízben feloldott koncentrátumot juttatnak az állat bendőjébe. A takarmánykeverék tartalmaz különféle élesztőgombákat, amely a bendőflórát erősíti, míg a makro- és mikroelemek pedig a tejtermeléssel a szervezetből ürülő hasznos ásványi anyagokat igyekeznek pótolni.

A drencselés mikéntjét mutatja be az alábbi videó.

Sok telepen ma már a drencselést preventív jelleggel alkalmazzák, igyekezve megelőzni a drasztikus súlyveszteséggel járó betegségeket.

Arról, hogy ez a módszer miként felel meg az állatjóléti normáknak, bizonyára parázs vitát lehetne folytatni, hiszen a drencseléssel éppen a jószág megbetegedését igyekeznek elkerülni, és talán az emberek tükrözéses vagy beöntéses kezelése sem humánusabb ennél a módszernél.

--------------------------------------------------------------------