Néhány napja megjelent egy hír a világhálón, és gombamód szaporodik a felháborodottak népes tábora. Bezárni kényszerül a 78 éves gödöllői cukrászmester, akit névtelen betelefonálók nyomán látogattak meg hivatalnokok, akik az EU-s szabályoknak való megfelelés hiányát kérték számon az idős mesteremberen. Aki pedig azt hiszi, hogy ez a történet Barna Illésről szól, az nem ért az egészből semmit.
Ez az eset ugyanis Magyarországról szól. Jobban mondva arról a kevésről, ami még bús mementóként megmaradt belőle. Mert miután szemünk sarkából felitattuk az empátia kövér könnycseppjeit, és elfogadjuk a tényt, hogy Gödöllőn kényszerű nyugdíjba vonul egy ember, akinek valószínűleg a napi rutin megszűnése talán élete végét is fogja jelenteni, és ha találunk másik cukrászdát, amely kielégíti olthatatlan francia krémes és isler iránti vágyunkat, akkor tovább is léphetnénk.
2004-ben, az EU-s csatlakozás mellett lobbizók mosolygó arccal hirdették, hogy nyithatunk majd Bécsben cukrászdát, s mára oda jutottunk, hogy a globalizmus szupersztrádájának leállósávján ücsörögve figyeljük, hogy az egyre szigorodó szabályoknak csak egy-egy piaci szereplő felel meg, aki tovaszáguld a felmarkolt profittal. De ez a bejegyzés nem arról fog szólni, hogy hazánk EU-s csatlakozása során a hatalmasok egy az egyben beáldozták az ország kisiparosait, akiknek sem tőkéjük, sem fizikai lehetőségeik nem voltak az új jogszabályokhoz való alkalmazkodásra. Ez a cikk arról fog szólni, hogy miként működnek a dolgok Magyarisztán eső áztatta lankáin és sztyeppéin.
Hodie mihi, cras tibi!
Az eset tanulsága, hogy bárkiben lehet találni kivetnivalót. Ha stílszerűek szeretnénk lenni, fogalmazhatunk úgy is, hogy Magyarországon minden vállalkozás adócsaló, és egyik sem felel meg az előírásoknak. Csak olyan vállalkozások vannak, akik megúszták a teljes átvilágítást és akiket bizonyos okokból nem is ellenőriznek. Mindennek pedig egyetlen üzenete van: nem az számít, hogy ki vagy, hanem hogy kit ismersz. Ha valakinek kell a piaci részesedésed, vagy csak a boltodul szolgáló üzlethelyiség, elvesszük. Nem karddal, tűzzel vagy pisztollyal, ahogy azt az akciófilmek védelmi pénzt beszedő maffiózóitól láthattuk. Nem. Öltönyös urak és hölgyek látogatják meg az illető személyt, akinek szerepét Barna Illés játszotta a mai felvonásban. Ezek az öltönyös emberek jöhetnek a NAV-tól, vagy a NÉBiH-től, teljesen mindegy. Ebben a maffiában ugyanis nem kell embereket darabolni, koponyákat bezúzni, itt elegendő, ha a rendszer katonái hivatkoznak egy-egy jogszabályra, és már el is van intézve minden. Ezek a katonák persze érinthetetlenek, ezt bizonyítja Gergényi Péter megrovása is. A rendszert irányító személyek kiléte is lényegtelen, hiszen a kocka időnként fordul, és akkor az eddigi áldozatból lesz a haszonélvező, aki ezek után a végsőkig érdekelt a korábban kritizált rendszer további változatlan működtetésében. Ma nekem jó, holnap neked.
Nem, nem Barna Illést kell megmenteni, hanem az országot. Méghozzá azoktól a zsoldosoktól, akik mérlegelés nélkül hajtanak végre parancsot, és akik régen nem a lakosságot védik, hanem egy-egy háttérben rejtőző érdekeltségi kört.
