Magyar Asztal

Elgondolkodtató az a tény, hogy a Római Birodalom fénykora idején kb. 300 millió ember élt a Földön és ma egyes becslések szerint bolygónk lélekszáma meghaladja a 7 milliárdot! Hogy mi a tragikus a két adatban? Csupán az, hogy jelenleg kevesebb ivóvíz áll rendelkezésére a hét milliárd embernek, mint másfél évezrede a 300 milliónak!

Mindenki tudja, hogy a modernkori háborúk már nem a kőolajért fognak folyni, hanem az ivóvízért. Persze, lehet legyinteni, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van, de nem véletlenül folyt sok-sok évig háború a Golán-fennsíkért például.

A víz az úr. Lehet az ember alultáplált, lehet híján az informatikai cikkeknek, hordhatja ugyanazt a ruhát akár évtizedekig is, de innia minden nap muszáj. A víz a legdrágább kincs.

Gondoljunk erre minden nap! Az ivóvízzel való takarékoskodás a legöbb esetben nem jelent különösebb fáradalmat, hiszen olyan apróságokon múlik pár liter megspórolása, mint például, hogy nem folyó víz mellett mosunk fogat vagy borotválkozunk. Amikor nincs szükség a vízre, zárjuk el a csapot!

A mocsarak kiszáradnak, a talajvíz szintje egyre mélyebbre szivárog elsivatagosítva ezzel a felszínt. A növények sorban eltünedeznek majd és nem marad más, mint a terméketlen homok. A jövő mindig a mával kezdődik. Vigyázz a vízre, mert hatalmas kincs!

Takarékoskodj a vízzel! Nem holnaptól, mától!

Írjuk alá minél többen a José Manuel Barrosohoz írt petíciót, mely felkéri őt egy független testület felállítására, amelynek feladata a génmódosított növények hatásának vizsgálata lesz.

Szavazni pedig IDE kattintva lehet.

Tisztelt Miniszterelnök Úr! Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy állíttassa le BHD és a Magyar Fejlesztési Bank közötti hitelszerződés folyamatát, amelynek eredményeként, az ezeréves, kultúrtáj kategóriában világörökségi címet kapott Tokaj-hegyalja eshet áldozatul.

Hangsúlyozni szeretném, másokkal ellentétben nem elsősorban a világörökségi cím elvesztését tartom katasztrófának (bár ez Magyarország számára egy óriási szégyen lenne), hanem annak a borvidéknek a tisztaságát, az érintetlenségét, a dicsőségét, amit nem mostak el a századok.

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Ön a közelmúltban majdnem végigutazott Tokaj-hegyalján, eljutott Tolcsváig, s gondolom végignézett a tájon, amely egy évezred keze munkáját és kultúráját, épített és természeti örökségét villantotta fel a robogó gépkocsi ablakából. S ez a táj már így ragyogó volt, pedig nem mutatta meg Önnek a benne rejlő mélységeket és magasságokat. Kérges kezű emberek tudásával és tapasztalatával nem volt módja megismerkedni, akik évszázadokon keresztül ezt a vidéket csiszolták gravírozták. De láthatta egy-két hazai és külföldi befektető tiszteletét a táj iránt. Hiszen az új borászatok, legyenek azok hazaiak, vagy külföldiek oly igényességgel művelik meg ezt az áldott földet, építészetileg oly magas igénnyel építették meg a borászataikat, amelyek a XX. században is beleilleszkedtek a hegyaljai környezetbe.

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Ebbe a porcelándobozba Ön bele tud képzelni egy szalmatüzelésű, egy energiafű tüzelésű erőművet? Különösen ennek a különleges tájnak az elejébe? Mert ha azt felépítik, akkor innen még az is vissza fog fordulni, aki a mélységekre és a magasságokra kíváncsi. Márpedig ennek az országnak olyan kevés kistálya van, amire nemzetközileg is ennyire büszkék lehetünk. Ugyanis vannak csodálatos Nemzeti Parkjaink, csodálatos Tájvédelmi Körzeteink, de ezeket világszinten, vagy európai szinten csak a szakemberek ismerik. De Tokaj-hegyalját nem tévesztik össze semmivel. Ezért nem véletlen a világörökségi cím sem, amely nem elismerés, hanem eszköz a kezünkben a felemelkedésre. A Világörökségi cím nem akadályozza meg az ipartelepítést, mint néhányan skandálják – gondoljon a jól prosperáló sátoraljaújhelyi Ipari Parkra – hanem, nem összeférhető egy olyan erőművel, ahol energiafűvel fognak fűteni, mert kellő mennyiségű szalma nincs. Az energiafű kiirthatatlan, mint a parlagfű, amely sokkal allergénebb, mint az előbb említett faj, amivel szemben össz-társadalmilag nem tudtuk felvenni a harcot. Ha pedig nem tudjuk majd a parlagfüvet kiirtani, akkor ki vállalja a felelősséget azért, hogy a Tokaj-hegyalját, a Taktaközt, a Bodrogközt, a Nyírséget elfertőzzük ezzel a veszélyes növénnyel. A vasúti szállításnak még a nyomai sem lelhetők fel, amelyet a magyar sajátosságokat nem ismerő UNESCO előírt. Sajnos néhány beszállítandó területen, még a szárnyvonalakat is bezárattuk. S, e fejezet nyomán gondoljon arra, hogy a 180 ezer fős Miskolc város elutasította ezt a beruházást, a levegő szennyezésének túlterheltsége miatt. Ha ez így van, akkor miért mondják egyes, az építésben érdekeltek, hogy nem szennyez semmit.

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Vizsgálta-e valaki a kormányzatban, a Bank, kockázatkezelő szervénél, hogy az hogy lehet az, hogy Hegyalján ha valaki építkezni akar, akkor egy új lakóház építési engedélye, egy régi felújítása több mint egy félévre taksálható! Akkor egy erőműre, ami egy óriás létesítmény, ki nem próbált és még eddig nem tapasztalt hátrányaival, hogyan kaphat építési engedélyt egy fél év alatt. A Környezetvédelmi hatóságok, a Mérésügyi hatóságok, az Örökségvédelem, hogyan tartotta be a hivatalos eljárási időt, úgy hogy még szabályozás sincs a világörökségi területre, mert a törvény nem készült el.

Számolta-e valaki a kockázatkezelők közül azzal, hogy valójában hány munkahelyet hoznak létre, amivel végképp tönkreteszik a Tokaj-hegyaljai Borvidéket. Ugyanis nem hiszem, hogy Szerencs városban most tolonganak munka nélkül azok az elektromérnökök, akik a hálózatra való csatlakozást ismerik, vagy azok, akik a robotokat felügyelik. Ez mindössze 10 ember, a biztonságiak 10 ember. Ez utóbbi 10 emberben hiszek, akit helybe ki tudnak közvetíteni! Vagyis egy emberre hány milliárd Ft. állami bankgarancia jut.

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Bizonyára nem mondok Önnek újat azzal, hogy a helyaljai ember, szőlész, borász, kádár, stb, hamarabb jelent meg ezen a tájon, s nem az a vállalkozó, akiről két éve hallunk. Kinek mennyi és jussa e szent földhöz? E tájnak az értékét sajnos a Szlovák barátaink többre értékelik, mint a haza. Ők, érthető módon, - bár erősen vitathatóan - srófolnák felfelé a megművelt területet és a terjesztenék ki, óriási erőbedobással. Csalfasággal levédik a Tokaj nevet. Micsoda ellentmondás ez? Míg számunkra ez értéktelennek tűnik, addig a szomszédaink képesek perre menni Magyarországgal.

Ön hamarosan elköszön a politikai szerepléstől, s visszamegy a gazdasági életbe. Tisztelettel kérem, hogy ne terhelje meg a nevét mások partikuláris érdekeinek a támogatásával. Tisztelettel kérem, hogy legyen olyan hazafi, akinek a nevéhez nem fűződik egy történelmi borvidék kivégzése, hanem a megmentése.

TOKAJ, 2010. március 16.

Őszinte nagyrabecsüléssel:

Májer János
Tokaj város polgármestere

Az emberek fantáziáját régóta foglalkoztatja az új fajok létrehozása. Az első ilyen utalások már az ókori görög mítoszokban megjelenik, pl. a kecske lábú szatírok, a lótestű és emberfejű kentaurok, stb... Később a Bibliában is olvashatunk a kimérákról, melyek több élőlény tulajdonságait ötvözik.

A valóságban az állatok keresztezése terén meglehetősen szűkek a lehetőségek. Az első - és egyben legelterjedtebb - az öszvér, amely két faj hibridje: a lóé és a szamáré.

Bizonyára kevesebben tudnak a mulard kacsáról, amely a házikacsa és a pézsmaréce keresztezésével hozható létre. No de aki netán hallott már eme furcsa szerzetekről (melyeknek áldásos tulajdonsága, hogy néma) az se biztos, hogy találkozott már a gyöngytyúk és a páva nászából születő hibriddel! Íme hát, az alábbi képen a jobb oldali madárról van szó.

Továbbá kiváncsi emberek keresztezték már a fácánt is a házityúkkal. A született utódok pedig viselik mindkét szülő jegyeit:

Valamint a házityúk és a gyöngytyúk fajhibridjei:

Kopasznyakú tyúk és a gyöngytyúk hibridje:

Akit érdekelnek a részletek, azok olvasgathatnak (angol nyelven) itt és itt.

A különböző marketing fogásokról már több korábbi bejegyzésben is ejtettem szót, s most ismét megpendítem e virtuális lantomon a húrt.

Bízom benne, hogy többen is emlékeznek még a Boci csoki jópár évvel ezelőtti televíziós reklámjára, amelyben a Boci Napolinit igyekezett tréfás módon minden nagy nemzet a magáénak tudni, de természetesen a végén elhangzott a fő szlogen: "Boci. A csoki magyarul."

Őszintén szólva akkoriban sem voltam nagy csokievő, így nincsenek emlékeim arról, hogy a hajdanán boltba kerülő Boci termékek hol készültek, de a minap bizony nagy meglepetés ért, egy hétköznapi, 100 grammos tejcsokoládés táblával kapcsolatban.

A bolt polcain egymás mellett foglalt helyet a Boci, a Tibi és a Milka csokoládék szinte minden típusa. Katonás sorban. Milká nem veszek, mert osztrák, a Tibi csoki elásta magát mikor a Hajós Andrással reklámoztatta a termékét, szóval marad a Boci. Meg az úgyis magyar, gondoltam én, hiszen egyből eszembe jutott a több évvel ezelőtti - ezek szerint igen sikeres - reklám. Szóval szépen levettem egy "natúr" tejcsokoládés táblát és csak miután hazaértem vele, akkor fogta meg valami a tekintetem.

 Gondolom nem kell külön kiemelnem, hogy a fenti képen mi is az, ami böki az ember szemét. Azt hihetnénk, hogy amit úgy reklámoznak, hogy magyar, az tényleg az is. Úgy vélem nem illendő visszaélni az emberek hazaszeretetével és azon nemes szándékával, hogy az itthon előállított termékeket preferálja.

Ugyanakkor ha kis hazánkban gyártanák az itt eladásra kerülő Boci csokit, akkor csak annak örülhetnénk, hogy valamennyi munkahelyet teremt a cég. A haszon úgyis kikerül külföldre, hiszen a Nestlé magyar leányvállalata forgalmazza a Boci csokit.