Magyar Asztal

 Sokan, sokféleképpen közelítik meg az állatokkal való bánásmód, a társ- és gazdasági haszonállatok tartásának kérdéskörét. A szakemberek többnyire gazdasági indíttatásból kutatják az egyes haszonállatok viselkedését, etológiáját. Erre azért van szükség, mivel az állattartásban, így az állatitermék-előállításban alapvetés, hogy jó színvonalon csak egészséges állat tud termelni. Akkor hol is itt a baj?

A probléma ott kezdődik, amikor tömegek véleményét befolyásolja egy-egy kiragadott szegmense a szóban forgó kérdéskörnek. Ilyen például a Dél-Amerikában lefotózott botrányos higiéniai körülmények között működő tojótelep, vagy egy Ázsia legeldugottabb falucskájában készült videóanyag, amin prémes állatokat mészárolnak le. Az állatok tényleges boldogsága szubjektív dolog, hiszen vizsgálhatjuk humán etikai vonatkozásban, valamint gazdasági szemszögből is.

Máig vita folyik arról, hogy mikor tekinthető egy állat - legyen az gazdasági vagy társállat - boldognak? Jólléti állapot-e az, amikor a macskánkat soha nem bántalmazzuk, de a legolcsóbb táppal etetjük, amely hosszú távon valamilyen mikro- vagy makroelem hiányához, esetleg betegség kialakulásához vezet? Beszélhetünk-e jóllétről, ha tyúkjainkat a természetes életmódjukhoz leginkább hasonló körülmények között tartjuk, s így kitesszük őket ragadozók, élősködők veszélyének? Mennyivel lesz boldogabb egy olyan tyúk, amely szabadon kapirgálhat az udvarban, ugyanakkor nagy eséllyel kap el valamilyen parazitát a vadmadaraktól, például verebektől? Kinek van joga eldönteni, hogy melyik technológia a jó, és melyik a betiltandó?

Nagyon sokan vannak, akik humán etikai szemszögből, azaz a minimális fájdalomérzet kiváltásával járó tartástechnológia irányából közelítik meg a témát. Többnyire ezek azok az állatvédők (sok esetben laikusok, dilettánsok), akik a sertések herélése és a szarvasmarhák szarvtalanítása ellen emelnek szót. Előbbi esetben külön vegyszerek alkalmazására lesz szükség, ha vágás után kívánjuk eltüntetni a kanok jellegzetes kanszagát. Amennyiben kémiai úton kívánjuk kasztrálni állatunkat, felmerülhet a kérdés, hogy nem okozunk-e ezzel a beavatkozással hosszabb ideig tartó fájdalomérzet? Arra vonatkozó tudományos adatoknak is híján van a gazdatársadalom, amely vizsgálná a vegyi úton történő ivartalanítás hatását az állat egészségére, végső soron az állati termékekre. Szarvasmarhák esetén jóllétről beszélhetünk, ha a szarvalt állatok megsebesítik egymást a szociális rangsor kialakításakor? Jólétben és jóllétben él-e az az egyed, amely kisebb testmérete révén rendszeresen a kívántnál később, és kisebb mennyiségben jut hozzá a számára szükséges táplálékhoz és ivóvízhez?

Minden esetben, mikor az állatjóllét kérdése merül fel - főleg az intenzív tartástechnológiák kapcsán -, gondoljunk arra, hogy a gazdák erősen érdekeltek állataik egészségének védelmében, hiszen ahogy azt a bejegyzés elején is írtam; csak az egészséges állat termel a kívánt színvonalon. A folyamatosan zargatott, stresszben élő, takarmányban és ivóvízben hiányt szenvedő, netán rossz körülmények között tartott állat nem fog a kívánt ütemben hízni, felborul szaporodásbiológiai rendszere és tejtermelése is drasztikusan csökkenhet. Ezzel pedig súlyos forintokat húz ki gazdája zsebéből. Egy gazda pedig ha másra nem is, erre igazán érzékeny!

A leírtakba belegondolva igazán súlyos és nagy kiterjedésű (sok egyedet érintő) állatjólléti kihágás gazdasági haszonállatokat tartó telepen aligha fordul elő. Sokkal inkább elképzelhető ez a kedvtelésből tartott jószágok esetén, ahol a megunt lovat vagy kutyát, a régen fellángolásból megvásárolt díszbaromfit a tulajdonos teljes mértékben elhanyagol.

 A tegnapelőtti bejegyzés meglehetősen nagy port kavart. Sokan említették, hogy a nagyüzemi tojótyúktartásnál egy év után lecserélik az állományt és az addig termelésben lévő bagázs szépen megy a vágóhídra vagy a helybéliek vásárolják fel őket.

Szeretnék pártatlan maradni a "ketreces- vs. szabadtartás" vitában, de igyekszem objektíven rávilágítani egyes dolgokra, amelyek szájról szájra terjednek és teljesen vagy részben alaptalanok.

Egyik ilyen tévhit, hogy minden gazda aki ketreces rendszerben tartja állatait, azért cseréli évente állományát mert azok szervezete kimerült, csúnyán fogalmazva "lejárt a szavatossági idejük". Valójában a tojótyúkok - természetes tartásban - azonos időközönként vedlenek, ami a tollazatuk teljes lecserélését jelenti. Ebben az időszakban tojástermelésük gyakorlatilag nullára csökken, szünetel. Ilyenkor ugyanúgy etetni kell a tyúkokat anélkül, hogy termelnének. Ez egy nagyobb (30-60.000-es) állomány esetén nap mint nap óriási költséget jelent, amit a vedlés befejeztével a tojásrakás beindulásával sem tudnak pótolni a tyúkok.

Sok esetben a vedletési időszakot egyszerűbb kiküszöbölni azzal, ha a periódus közeledtével elkezdjük nevelni az állományt felváltó jércéket.

Többen megjegyezték a hozzászólók közül, hogy ha itthon nem állítanánk ennyi árutojást, akkor a szükségleteket keletről pótolnánk, ahol még annyira sem ismerik az állatjólét fogalmát mint idehaza. Egy szempontból jogos ez az érv, másfelől viszont gyermekes ujjal mutogatásnak is tűnhet.

A tojás beltartalmi minőségét pedig egyáltalán nem befolyásolja hogy kis helyen él a tyúk vagy éppen a szabadban szaladgálhat. Az azonban nem vita tárgya, hogy minden állat kiérdemelné a természetessel azonos, de legalább a szabad mozgást lehetővé tevő tartást.

Másfelől nem tudjuk objektíven mérni a tojótyúkok boldogságát, hiszen nem tudják kifejezni érzelmeiket úgy mint mondjuk a kutyák. Legjobban talán az mutatja érzelmi (?) és fizikai jóllétüket, ha testük sérülésmentes és a külvilágból érkező ingerekre kiváncsian reagálnak. Az alábbi képet egy olyan telepen készítettem, ahol az évi elhullási ráta nem éri el a 2%-ot és az állatok láthatóan (és hallhatóan) nem érezték rosszul magukat

Addig viszont amíg emberek önhibájukon kívül, pusztán a lehetőségek hiánya miatt kénytelenek a legolcsóbb (sok esetben rossz minőségű) élelmiszereket fogyasztani és kimerítő fizikai munkát végezni akár napi 10 órában is, addig nem biztos, hogy azért kellene (elsősorban) harcolni, hogy egy-egy tyúk nyerjen plusz tíz négyzetcentimétert.

Tartja a régi mondás. Valóban így van. Az a gazda, aki nem csupán eteti az állatait, hanem figyelemmel kíséri azok életét, mindennapjait, az tudja elérni a termelési maximumot, alkalmazzon akár intenzív technológiát, akár ridegtartást. Az a gazda, aki elhanyagolja a napi ellenőrzéseket, aki figyelmen kívül hagyja azok bánásmódbeli igényeit, az soha nem fogja sikerre vinni az állattenyésztésben.

Sajnos sok esetben olyan emberek űznek egy-egy hivatást, akik abszolút nem oda valók. Ez persze nem csupán a mezőgazdaságra igaz. Ide tartozik a magyar politikai és közéleti vezetőség 99%-a, jópár alkalmazott az egészségügyben és még sorolhatnánk.

A legmegrázóbb azonban mégis az, ha állatokkal bánnak úgy, mintha azok nem érző, a külvilágra nem reagáló lények lennének. Igazi bicskanyitogató videókra lehet lelni az interneten. Egyesek azt rögzítették kamerával és tették fel a világhálóra, ahogy egy eszement lácfűrésszel vágja le egy pillanatra elkábított sertés fejét és az rángatózik. Készült videó arról is, hogy hogyan bánnak egyes helyeken a naposcsibékkel. 

Az állatkínzásokról szóló videók sora valóban végeláthatatlan, minden faj és fajta állatról találhatunk szívszaggató képsorokat. Sokan egyből - jogosan - kötelet kiáltanak, hiszen azok az emberek, akik a szakmában dolgoznak és nem képesek ember módjára viselkedni, azok ugyanazt a bánásmódot érdemlik, mint amit ő maguk elkövetnek az állatokkal szemben. De mi az oka annak, hogy emberek így bánnak élőlényekkel?

A válasz egyszerű. Olyan emberek dolgoznak a szakmában, akik egyáltalán nem oda valók, mint ahogy azt már említettem. Kihalt az emberekből a türelem, az empátia. Minden munkamozzanatot átitat a napi rutin unottsága, a munkahely utálata. A mezőgazdaságba beépült a gyári arculat. "Nekünk termelnünk köll!" - mondták a szocializmusban nevelkedett agrárbetyárok és jól faron rúgták az engedetlen üszőt, vagy ha éppen naposcsibét kellett hordani, akkor bizony feltétlenül 10 perc alatt kellett a keltetőből átvinni mind a tízezret az előnevelő ólakba, vagy különben jön a főnök és lesz leszúrás. Márpedig a parancsot nem szabad meg....ni, mert az csak szaporodik. Tehát nem marad más, mint rekesszel merni a csibéket, bottal hajtani a borjakat, stb...

Létre is jött itthon a Fehér Kereszt Állatvédő Liga, van már Állatvédelmi Ombudsmanunk és mégis... Igaz, hogy a videomegosztókon található állatkínzást megörökítő filmek közül én egyet sem találtam, amely Magyarországon került volna rögzítésre, mégis szükség van nálunk is az ilyen szervezetekre.

A probléma a szakemberek oktatásában van. Ezért akarják a régi időkben "tanult" gazdák és állatgondozók kötéllel, lánccal, traktorral kirángatni a borjút a tehénből, ezért van az, hogy ha a tyúk nem megy félre az útból akkor egyből belerúgnak, ezért történhet meg az is, hogy egy jól működő technológiát (pl. a ketreces tojótyúktartás) ostoba, a szabályokat be nem tartó emberek miatt ítéli el a közvélemény. (Pl.: a fent látható videóban is a tojótyúkok túlzsúfoltságát prezentálják. Eddig ilyen szinten túlzsúfolt ketreceket egyetlen magyar telepen sem láttam. Pedig voltam már párban.) Alapszabály pl. a ketreces tartásnál, hogy 0-6 hetes korig 140-160cm², 7-18 hetes kor között 300-350cm², a 19. héttől pedig 400-450cm² területet kell biztosítani minden egyednek.

Nem a technológia a rossz, hanem az emberek. Az első törvénynek mindig annak kell lennie egy tanult állattenyésztő esetében, hogy csak egészséges, zavartalan életet élő állat termel megfelelően. A nem megfelelő termelés pedig nem megengedhető. Első tehát az állatjólét, az animal welfare.

Volt alkalmam többedmagammal résztvenni egy tömőtelep látogatón. Íme az elkészült képek. Az állatok szemmel láthatóan nem szenvednek: az ép tollazat és a nyugodt viselkedés árulkodik arról, hogy az interneten keringő rémképek csupán kiragadott, szélsőséges példák.

A gép pontosan 45dkg kukoricaliszt-víz keveréket adagol.

Naponta négyszer tömik az állatot.

7 millió forintos francia tömőgép

Az osztrákok már a spájzban vannak, mondhatnánk tréfásan és igazunk lenne. Az ausztriai székhelyű Négy Mancs állatvédő szervezet mostanában erőteljes támadásokat indított a magyar állattartás több szegmense ellen. Először a kacsa- és libatömés, majd a nyulak ketreces tartása és végül a libák tolltépése ellen ágált a média nyújtotta minden lehetőséggel.

No de nem szaladok előre túlságosan, vegyük górcső alá a manapság annyit támadott kacsa- és libatömést, a hízottmáj előállítást. Mert ugye a libamáj kis hazánkban igen kelendő portéka. Jó áron lehet értékesíteni, szóval a termelőnek is megéri. Persze vannak szabályok, amiket be kell tartani. Ilyen az egy-egy állatra eső minimális terület, az etetés és itatás általános higiéniai szabályainak betartása, a kötelező védőoltások stb...

Néhány állatvédő - minden bizonnyal nemes szándéktól vezérelve - képeket és videókat készített pár olyan telepről, ahol ezeket az általános szabályokat figyelmen kívül hagyják és olyan körülmények között tartják az állatokat, ami tényleg vérlázító. Az ilyen emberek ellen hozták létre az állatvédelmi törvényeket (amelyek Európa-szerte egyre szigorodnak) amelyek keményen szankcionálják az efféle bűncselekményeket.

Tehát a rögzített képek és videók bemutatják egyes emberek kegyetlenségét, amikor a saját ürülékükkel megtelt ketrecben, csapzottan és a fényhiánytól kihulló tollal, erőtlenül az itatóvályúba hajtott fejjel láthatóan szenvednek az állatok. Szörnyű és megrázó. De nem elterjedt. Azok közül az esetek közül lett kiragadva a képsor, amikor egyes gazdák törvényt szegtek és saját erkölcsi normájukról adtak tanúbizonyságot. De a többség tiszteletben tartja a törvényt és tisztában van azzal az aranyszabállyal is, hogy gazdaságosan termelni csak egészséges állatokkal lehet. Ez az első olyan dolog, amit egy gazda kénytelen belátni. Az okos gazda előre, a rossz pedig a saját kárán.

Ezen kívül a libatömés sem egy újkeletű dolog. Már az ókori Egyiptomban is csinálták és bizony 4000 év alatt biztos, hogy az erre legalkalmasabb egyedeket válogatták ki. Tehát valamennyire már alkalmazkodtak is az állatok ehhez a tartástechnológiához (pl. a házi lúd röpképtelen).

Az interneten megjelentett képsorok alapján tehát botorság lenne a kacsatömést mint májhizlalási technikát elvetni, hiszen ha szakszerűen végzik nem jelent nagyobb stresszt az állat számára, mint egy átlagembernek egy budapesti forgalmi dugó (annyi különbséggel, hogy a kacsa hamarabb átesik a tömésen, ami pár másodpercig tart és csupán néhány falatból áll).

Fontos kérdés továbbá, hogy ha a Négy Mancs ennyire ellene van a liba- és kacsatömésnek, akkor ugyanemiatt miért nem lobbizik olyan mellbedobással Franciaországban, amely a világ legnagyobb hízottmáj produktőre? Mert az egész nem szól másról, mint piaci lobbiról. Ezzel a módszerrel akarják Magyarország libamáj exportját kiszorítani a nyugati országok piacairól. (Magyarország a második legnagyobb libahizlaló Európában.) Ugyanilyen piaci törekvés, hogy Hollandia kikötötte: csak kábítva herélt sertések húsát hajlandóak beengedni országukba. A módszer persze bizonyos szempontból jogos, ugyanakkor megkérdőjelezhető az erkölcsösség álarca mögé bújva hozni szabályokat, félve a kölcsönös szankcióktól (pl. Magyarország kijelenthetné, hogy nem engedi be a holland termékeket). Ugyanehhez az álnok módszerhez folyamodott a Négy Mancs is, ezzel lealacsonyodva és a hozzáértők által immáron megbélyegezve viselni kényszerülnek a sötétzöld jelzőt.