Magyar Asztal

Ha az ember a szürke hétköznapokat nyitott füllel éli meg, bizony rengeteg lesújtó adatot hall kis hazánkkal kapcsolatban. Az öngyilkossági statisztikánk az egyik legrosszabb Európában, a labdarúgásban nyújtott teljesítményünk pedig erre még több okot ad. Ha pedig maga a gazdasági potenciálunk szánalmas is, legalább az átlag kereset nevetséges. De van, amiben tényleg évtizedek óta a világ legjobbjai vagyunk. Ez pedig nem más, mint nemzetközileg híres vadállományunk.

Szerencsére a "mainstream" médiában is meg tud jelenni immár egy-egy hír arról, amikor hazánk erdeiben kapitális trófeájú gímszarvast, vagy dámvadat sikerül terítékre vinni. Ugyanezt elmondhatjuk az Alföld őzbakjairól is. Üröm az örömben, hogy ezeket a rekorder állatokat jellemzően nem valamely honfitársunk, hanem többnyire külföldi vendégvadászok lőhetik meg. Ez persze semmit nem von le az itthoni szakemberek érdemésből, sem pedig abból a tényből, hogy kis hazánk a rengeteg viszontagság ellenére mindmáig Európa legjobb genetikai állományú, s genealógiáját tekintve a legősibb gímszarvas-állományával rendelkezik.

A legtöbb ember számára a vadászat a védtelen állatok lemészárlását jelenti, s a természet vég nélküli kizsákmányolását vizionálják, ha egy társas vadászaton elejtett állatokból álló terítékről látnak fényképet. Kicsit talán idegenkedünk is ettől a világtól, hiszen az idők kezdete óta a vadászat a legtehetősebb társadalmi csoport szenvedélye volt, s így talán kissé irigykedünk a vadászokra, s kissé viszolygunk is tőle, hiszen a legfelső tízezer és a korrupció közé egyenlőségjelet szoktunk vonni. Sajnos ez elkerülhetetlen hozománya annak a ténynek, hogy Lázár János és Semjén Zsolt is ennek a szenvedélynek hódol.

Mindennek ellenére elmondható, hogy hazánk vadállománya ha nem is virul, de nagyon jól megvan. Csak hogy egy, igen kiugró példát hozzak; 1960-ban vaddisznóból 3900 példány került terítékre, 2014-ben pedig 128.365 darab. Mindezt úgy, hogy a vaddisznó állomány folyamatosan növekszik.

A világ legszebb trófeájú dám-, és gímszarvas bikáját is itthon ejtették el, s valószínűleg erről sokkal kevesebben tudnak, mint politikus-celebjeink ügyes-bajos dolgairól.

Valóban, sok sportágban és tudományban le vagyunk maradva a világ más országaihoz képest, ellenben van, amire mi is büszkék lehetünk. Ezek közül egy a sok évszázados múltra visszatekintő vadászkultúránk.

Mivel minden esztendőben kell valami, amit harsoghat a média, s amire hivatkozhatnak a vegetáriánusok, így ismét eljött az ideje annak, hogy felüsse fejét egy betegség hazánkban. Idén - a schmallenberg mellett - a kék nyelv került terítékre.

A kéknyelv betegséget (bluetongue disease, BDV) egy vírus okozza. A vírus terjesztői, vektorai pedig a szúnyogok. Mivel lényegében minden kontinensen, ahol számottevő állattartás folyik, megtalálhatók a szúnyogok, így tehát a kór globális elterjedése is borítékolható volt. Megnyugtató a tény, hogy a vírus az embereket nem képes megfertőzni. (A mellékelt kép tehát illusztráció csupán.)

Magyarországon az elmúlt hetekben több helyről is jelezték, hogy BDV pozitív jószágokat találtak. Ennek megfelelően a szóban forgó telepeket lezárták, ötven, száz, illetve százötven kilométeres megfigyelési körzeteket hoztak létre. Így történhetett tehát, hogy bár Bács és Csongrád megyében jelent meg a betegség, de még Fejérben sem lehet, csak a megyei főállatorvos engedélyével állatot eladni. Igaz ez a birkákra, a szarvasmarhákra és a kecskékre is. A karanténnak nem az a célja, hogy az állati termékek ne kerülhessenek forgalomba, hiszen a produktumok által nem terjed a vírus. A megfigyelési körnek, illetve a szigorított adásvételnek az elsődleges funkciója, hogy az élő állatok szállításával ne terjedhessen tovább a betegség.

A kór felismerése nem a névadó tünetről, a nyelv kékes árnyalatú elszíneződéséről a legkönnyebben, hanem annak duzzanatáról. Ilyenkor az állat nyelve kilóg, liheg, illetve csökken a takarmányfelvétele. A kór okozhatja az állat elhullását, ha annak kondíciója rövid idő alatt erősen leromlik. A gyógyulás hosszú időt, hónapokat vehet igénybe. (Ezt nem várják meg, hiszen a beteg állat vektora lehet a betegségnek, így az ilyen állatokat leölik és megsemmisítik.)

Itt a térkép, amely a magyarországi előfordulást, illetve a védőzónákat jelzi.

Azért is hoztam létre évekkel ezelőtt ezt a blogot, hogy első kézből kaphassanak a laikusok információkat olyan témákról, amelyekkel manapság már sokan lényegében csak a világhálón keresztül érintkeznek. Ezen felül egy fontos kérdést szeretnék most górcső alá venni, mivel állatvédő szervezetek előszeretettel mantráznak az alább kivesézendő problémával, s ezzel nyerik meg a gyanútlan, ám jóérzésű és sok esetben nem is unintelligens rétegeket. Álljon itt tehát néhány sor arról, hogy miért tartják az újszülött borjakat egyesével, ketrecekben.

Forrás: www.vitaplus.com

Fontos tudni, hogy ez a technológia csak a tejelő telepeken terjedt el. A húshasznú állományoknál ha csak valamilyen kizáró ok (tejhiány, betegség, stb.) nem lép fel, a borjú a tehén "alatt" marad. A tejhasznú fajtáknál két eset állhat fenn. Az egyik, hogy a borjú a számára nélkülözhetetlen, immunfehérjékben gazdag kolosztrumot, vagy más néven föcstejet kiszophatja az anyjától, s csak ez után kerül a saját steinmann-ketrecébe. A másik lehetőség, amelyet egészségügyi kockázat esetén alkalmaznak, ha a borjú egy már korábban bevizsgált, egészséges tehén föcstejét kapja meg. Ilyenkor a saját anyjától nem szopik tejet. Ha a kolosztrum tárolására nincs lehetőség a telepen, úgy mesterséges kolosztrum (paszta) is adható a borjúnak.

Minderre azért van szükség, mert a szarvasmarhák méhlepényén nem jutnak át az anya állat immunanyagai. A kolosztrum ezeket az immunfehérjéket tartalmazza nagy mennyiségben. A föcstej itatást pedig behatárolja, hogy a borjú bélfala csak néhány órán át nyitott annyira, hogy ezek a nagyméretű molekulák átjuthassanak. Innentől már a borjú túlélése azon múlik, hogy mennyire óvható a fertőzésektől, a potenciális kórokozó-forrásoktól. Ezért van szükség arra, hogy a borjak életük kezdeti szakaszán egyesével legyenek tartva. A borjaknál ugyanis az itatás után (történjen az akár vödörből, akár szopókás itatóból) még pár percig aktív a szopó-reflex. 

Ilyenkor a borjak lényegében bármit képesek elkezdeni szopogatni, legyen az a ketrec rácsa, vagy - csoportos tartás esetén - egy társuk bármely elérhető testrésze. A probléma pedig itt kezdődik! A társak szopkodásával a fertőzés esélye exponenciálisan nő. Ezen kívül egy-egy gyengébb immunrendszerű borjútól az egyedi tartás esetén nem kapják el társai a fertőzéseket. Ezért a ketreceket is úgy kell elhelyezni, hogy a borjak a rácson kihajolva ne érjék el egymást.

Látható tehát, hogy az állattartók és -tenyésztők nem gonoszságból, vagy lelketlenségből szeparálják el egymástól a borjakat. Ez az időszak nem mellesleg lehatárolt is, hiszen az állatjóléti támogatást igénylő állattartó telepek kötelesek 57 napos kora után már csoportosan tartani a borjakat. Továbbá, mint gyakorló szakember, még hozzá tenném, hogy a borjak kezelése (tetoválás, gyógykezelés, stb.) egyszerűbb, ha közben nem piszkálja az embert néhány másik boci. :-)

Az Escherichia coli lényegében mindenhol jelen van a Földön, és bizony óriási gazdasági károkat okoz. Fertőz embert és állatot egyaránt.  Míg a humán kockázat viszonylag könnyedén kivédhető, addig a gazdasági haszonállataink védelme már sokkal problémásabb. Álljon itt egy fotó E. coli által fertőzött tejelő holstein-fríz, illetve egészséges tehéntejről. A különbség még a laikusok számára is egyértelmű, úgy gondolom.

Ami az igazán nagy problémát okozza az E. coli esetén, az az, hogy az elmúlt évtizedek során a tőgygyulladások gyógyítására rutinszerűen használt antibiotikumok jelentős részével szemben ellenálló, rezisztens. Ez a baktérium nagyon rövid idő alatt olyan mértékű gyulladást képes generálni még egy szarvasmarha szervezetében is, hogy az állat akár egy nap alatt is elhullhat miatta. A legfontosabb tehát a prevenció, ami kimerül a megfelelő tőgyegészségügyben (fejés előtti és utáni fertőtlenítő szerek) és a maximális istálló higiéniában (rendszeres almolás, itatók környékének tisztán tartása, fertőtlenítése).