Napjainkban, elértük gazdasági állataink teljesítőképességének csúcsát. Tyúkhibridjeink képesek évi 310 tojást produkálni, alig 40 nap alatt 1,5kg súlyra tudunk hizlalni egy kis istállóban több tízezer brojler csirkét, teheneink akár 10.000 liternél is több tejet termelnek évente, húsmarháink akár 1600 gramm izom felépítésére is képesek egyetlen nap alatt! Elértük azt a termelési színvonalat, ahonnan már érdemi növekedést nem lehet várni. Persze ez koránt sem jelenti azt, hogy az agrár szakemberek tömkelege immáron hátradőlhet és csodálhatja a felépített rendszer működését!
Az ember általános hibája, hogy tetteinek következményeivel csak utólag számol, s saját maga számára állít megoldandó problémákat. Most, hogy már nem lehet növelni a termékelőállítást, a környezeti erőforrások felhasználásának optimalizálása a cél. Éppen ezért kezdtek el például a húscsirke nemesítők azon dolgozni, hogy az általuk előállított hibrid nem csupán gyorsan növekedjen, hanem az adott súlygyarapodást minél kevesebb takarmányból állítsa elő. Az ezen a téren fellelhető lehetőségeket már kiaknázta a tudomány, ezért van az, hogy pl. 1,5kg brojlertápból 1kg élő tömeget képes előállítani egy húshibrid csirke. S most, hogy már a takarmányértékesítő képességből is kisajtolta az ember az utolsó centet is, kitartó fejvakarás mellett feltette magának a kérdést, hogy a nemesítés következtében felszínre került betegségekre mi is a gyógyír?
Rájöttek az emberek, hogy az évtizedekkel, vagy akár évszázadokkal ezelőtt használt fajták, melyek többnyire nem is tudatos nemesítői munka révén jöttek létre, egyszerűen ellenállnak azoknak a betegségeknek, amelyek a mostani állományokban óriási kárt okoznak, s amelyek keresztülhúzzák a nemesítők cent- és forintmegőrzési céllal végzett fáradozásaikat. Először persze csak megvizsgálták, hogy mi lehet a fő oka annak, hogy a szabadban legelésző, ott nevelődő szarvasmarhák lába hosszú-hosszú évekig képes hordozni gazdáját bármilyen csülökbántalom nélkül. Felismerték a tényt, hogy a napsütés, a friss levegő és a rendszeres testmozgás szervezetileg szilárddá teszi a jószágot, legyen az marha, juh vagy akár baromfi.
A következő lépcsőfok már a régről megmaradt, nemesítésben részt nem vett fajták felkutatása és megmentése volt, hiszen ezen állatok genetikai készlete olyan értékes tulajdonságokat is kódolhat, amely a mára már 'túlnemesített' fajták és hibridek esetében felhasználható volna további tenyésztésre. Napjaink nemesítői már nem az ún. kvantitatív, tehát számszerűsíthető, mérhető értékmérők figyelembevételével igyekszik a tenyészprogramot kialakítani, hanem sokkal inkább a kvalitatív, a minőségi tulajdonságokat helyezi előtérbe. Ilyen lehet például szarvasmarhák esetében a jó lábszerkezet, a vitalitás, a megfelelő vérmérséklet, baromfi fajok esetében szintén az állatok viselkedése az egyik fő kutatási kör, a tenyésztők sok energiát fektetnek a tollcsípkedés kiküszöbölésére.
A génmegőrző telepek szerepe tehát roppant jelentős. Alapot nyújtanak ahhoz, hogy az állattenyésztés tiszta laphoz nyúlhasson, átgondolva az eddigi munkák előnyeit, s legfőképp tanulva annak hibáiból ismét nekiállhasson kidolgozni egy jobb, emberibb és egészségesebb élelmiszertermelési alapot.
