Ma is sikerült kifognom egy cikket ami gondoskodott a napi vérnyomástöbbletről. A szóban forgó cikk az agromonitoron jelent meg, melyben Simicskó István a magyar vadász társadalmat méltatja.
Szeretném kifejteni a véleményemet a magyar vadász társadalomról és a vadgazda képzésről, mert volt már alkalmam a bőrömön tapasztalni mindkét részét a dolognak.
Aki volt már téli vadhajtáson, az már tudhatja, hogy pontosan hogy is zajlik egy ilyen esemény. Azoknak, akik ilyenen még nem vettek részt, kb. leírom, hogy nekem milyen vadhajtásban volt részem, igyekezve elkerülni a túlzásokat.
Egyik ismerősömnél hallottam, hogy lehet jelentkezni hajtónak, kis gázsiért persze. Aztán ugye az ösztöndíj úgyis csak munkára ösztönöz, nem pedig tanulásra, gondoltam jól jön egy kis mellékes forró teára, így télvíz idején. A dolog le lett beszélve, megyünk hajtani. Be is lett készítve a bélelt bakancs, amit általában házi disznóölésekkor szoktam hordani, no meg a melós nadrág, abból rögtön kettő, hiszen odakint legjobb esetben is csak 1-2 fok volt. Felülre dzseki, rá egy vastag, pufi mellény, hogy a testsúlybeli hiányosságokat efféle térfogatnövelőkkel kompenzáljam.
Hajnali 5, rendszám nélküli UAZ, a puttonyban kétoldalt kis kockabálák letéve ülés gyanánt. Úgy nyolcan szálltunk fel az orosz gépcsodára. Odabent rögvest körbe is járt egy laposüveg, afféle kerítésszaggató házival. Az első két ember után már úgy terjengett a szaga, hogy már a belélegzésétől is teljesen bekábult a csapat. A közútra kiérve a sofőr gyorsan elmorgott egy miatyánkot, hogy ne jöjjön rendőr, mert se forgalmi, se zöldkártya, se rendszám, szabálytalanul utazik a megengedettnél négyszer több ember az autóban... Szerencsére problémamentesen bejutottunk az erdőbe, ahol hamar el is akadtunk az óriási sárban, így a ballasztnak - azaz nekünk - távoznia kellett. Gyalog mentünk a közeli vadászházhoz, ahol már pár helybéli lakos ácsorgott foxikkal és egyéb vadászkutyákkal felszerelkezve. Megtudtuk, hogy kutyánként +3000 zsíros magyar forintot fizetnek. Jó tudni. A közeli menhelyről hozhattunk volna párat, darabját 1000-ért oda is adnák.
Itt vártunk vagy fél órát, addig a vadgazda tanoncok (első és másodéves egyetemi hallgatók) a vadászkéseiket nézegették, törölgették, vagy a kalapjukon igazgatták a tollakat. Az persze nem tetszett nekik, hogy láthatósági mellényt kell felvenniük, nehogy valamelyik vadász még a végén süldőnek nézze őket. Aztán a golyós puska nem tréfál. Ahol bemegy, ott csak 2 centis lesz a lyuk. A túloldalt pedig 20-as.
Megjött a hajtósor főnöke, a Jenő bá' tekintélyes és főtisztelendő vadász úr. Legalábbis puska az volt nála, de mint később kiderült nem kap bele töltényt, mert 1. nincs rá engedélye, 2. egyszer már volt belőle balhé, 3. a véralkoholszintje konstans az ittasság és a részegség vidám mezsgyéjén bóklászik. Szóval Jenő bácsi elvitt minket egy nyiladékhoz, ránk parancsolt, hogy álljunk fel egymás mellé úgy, hogy 3-5 méternél nagyobb rés ne legyen köztünk. A létszámbeli erőtlenség végett ez alapból nem volt kivitelezhető. Aztán megkaptuk a parancsot, hogy lehet előre menni, de úgy ám, hogy ne hagyja le egyik a másikat. Ez is eléggé furcsa parancs volt, mivel én kapásból egy jó 3-4 méter mély gödörbe sétáltam bele. Közben kiabálni kellett, hogy "Héj, hopp!". A végére már olyan profin nyomtuk mint a kecskeméti legények a csárdást. Közben a Jenő bá' tolta az okosságot jobbról.
"Ne féljetek, a szarvas nem megy neked. Átugrik. Csak arra vigyázz, hogy közbe ne rúgjon fejbe, mer' a Ferit is fejberúgta aztán azóta csövön kaptya ja bundáskenyeret! Ja, a disznónak ne á'já' elé, mer' az biza neked megy. Ha tudsz, á'já' be egy fa mögé. Ha nem tudsz, akkó meg kiabájjá meg kapálózz, hogy nagyobbnak tűnnyé."
A bíztató szavak annyira megihlettek egy tőlem balra álló srácot, hogy rögtön rá is kérdezett - egyébként jogosan - arra az aprócska dologra, hogy a vadászok (svédek voltak) egyébként felénk lőnek, és hogy ez jelent-e bárminemű kockázatot az általános egészségügyi állapotunkra.
"Há' édes gyermekem, feléd lőnek, de nem köll fé'ni, mer' mink lefelé megyünk a vőgybe, osztán a vadászok oda lefelé lőnek. Nem ide fe'felé ahó mink is vagyunk most."
Nem volt több kérdés. A puskák persze fél perccel az indulásunk után elkezdtek durrogni szorgalmasan. A kutyákat is elengedték. Az egyik foxi szerintem horribilis, indokolatlan mennyiségű (via Babi néni) energiaitalt ihatott meg, mert egyetlen másodperc alatt olyan messzire futott, hogy csak a nap végére láttuk ismét. Közben úgy futkostak a szarvasok el köztünk, mintha íjból lőtték volna ki őket. Itt jön rá az ember igazán arra, hogy az efféle (pár száz kilós) állatoknak nem olyan nagy kihívás a bozótban való haladás. Egy szarvasbika például úgy ugrott elém, hogy azt sem tudtam melyik irányból jött. Még a dobogását se lehetett hallani.
Közben sikerült a vadászoknak pár süldőt meglőniük. Az egyik teteméről úgy kellett levágni egy foxit, mert az azért morgott még rá, szájában a disznó fülét morzsolgatva. Néhány jeles vadászunk még bíztatta is. Amikor lenézően csóváltuk a fejünket, akkor pedig keményen le lettünk szólva, hogy mit képzelünk magunkról, ők jobban tudják, stb...
A svéd vendégvadászok persze élvezték a vadászatot. Főleg mivel nekünk kellett kicibálnunk a süldőket a bozótból. Egyébként sem könnyű jószágok, úgy pedig pláne nem azok, ha a kilógó belsőségek beleakadnak mindenbe. Ezután kis pihenőt tarthattunk, amikor is a helyi fővadász elmagyarázta a vadgazdáknak, hogy a késeket szépen a tokjukban lehet hagyni, mert egy ember már súlyosan megsérült, amikor egy meglőtt, kimúlófélben lévő disznónak akarta megadni a kegyelemdöfést. Az állat más véleményen volt. Szóval hiába a csontnyelű tőr, hiába a szép kalap, amit amúgy is megtépáztak már a bozótos ágai. Közben a fővadász be is dobott egy stampedlit a nagy izgalmakra, meg a nulla fok ellen...
Inkább lenne kétszer több honvéd! Nagyobb biztonságban érezném magam.
