Magyar Asztal

Mit tudsz az ükapádról? Az ő szüleiről, gyermekeiről? Ha tudod is kik voltak a felmenőid, vajon azt tudod-e, hogy mikor milyen betegséggel küzdöttek, hogy ki kezelte őket, milyen gyógyszerrel és milyen dózissal? A helyzet az, hogy a hazai tejelő szarvasmarha állomány élete olyan pontossággal van dokumentálva, hogy a fenti kérdések bármelyikére választ tudnak adni.

A címben is szereplő marhalevél csupán a kezdet. Ezt a dokumentumot igényli a termelő, miután állatot vásárol, vagy születik a tenyészetében egy borjú. Ezen a papíron fel van tüntetve a tartó azonosítószáma, az állat fajtája, neme, születési ideje, saját és anyjának ENAR azonosítószáma. Ha az állat gazdát cserél, vágóhídra küldik vagy netán elhullik, akkor a marhalevél felső része megy az állattal. (Elhullás esetén a tetem megsemmisítését végző szervezethez.)

Mint említettem, a marhalevél csupán az egyed azonosítására, hiteles megkülönböztetésére szolgál. Ennek a papírnak csak akkor van értelme, ha az állat születésekor megkapja krotáliáját, "fülbevalóját", így köthető össze a marhalevéllel. Ezen túlmenően ezernyi más adatot kell az illetékes hivatalok számára rögzíteni. Ezeket hajdanán mind papíron vezették, mára azonban elterjedtek a számítógépes telepirányítási szoftverek. Ezekkel a programokkal végigkísérhető egy-egy állat teljes élete, annak minden mozzanata.

Rögzítve vannak a kötelező és opcionális vakcinázások időpontjai, az esetleges betegségek kezelései, a használt gyógyszer és annak dózisa, illetve ezek élelmezés-egészségügyi várakozási ideje. Vezetni kell az állat lábápolását is (láb- és csülökápolás), amely az időszakos lábfürösztést és körömápolást foglalja magába. Ezt a tevékenységet csak a megfelelő végzettséggel rendelkező személy végezheti, akárcsak az állatok mesterséges termékenyítését. Ezek a személyek egyedi azonosítószámot kapnak a NÉBiH-től, és az ENAR ez alapján fogadja csak el az adott termékenyítés bejelentését. Ezek alapján lehetséges a születő állatok családfájának, pedigréjének pontos ismerete.

Tejelő állományoknál ilyen programokban vezetik (ahol lehetőség van rá) a napi tejtermelést, vagy a havonta történő ellenőrző befejést is (utóbbi esetén az egyedtől fejt tej zsír és fehérjetartalmát is). Természetesen egy nagyobb állomány esetén az állatok elhelyezése is elképzelhetetlen volna egy ilyen szoftver nélkül, hiszen ki tudná megjegyezni, vagy papíron vezetni, hogy melyik jószág melyik istállóban van?

Azok a termelők, akik igazán színvonalas tenyésztést végeznek, ott a tehenek küllemét is bírálják, amely segítségével tenyészérték is becsülhető. Ezek az adatok is rögzítésre kerülnek a telepirányítási programban. Ezeknek az információknak a birtokában szakszerűen kiválasztható az egyed számára legideálisabb tenyészbika is.

A technológiai csúcsát jelenleg a tehenek nyakába akasztott transzpander jelenti, amely folyamatosan rögzíti a tehén aktivitását (ivarzás detektálására szolgál). Lám, van ahol az orwelli világ már régen megvalósult!

Romhányi Józsefet is megihlette a téma. :-)

Pár napja több sajtóorgánum, így a nem rég életre hívott Magyar Idők napilap is beszámolt arról, hogy a szarvasmarha ágazatban rekord mennyiségű szarvasmarha üsző (nőivarú, tejet még nem termelő egyed) került vágóhídra. A cikkben ennek egyértelmű okaként a nyers tej túltermelését jelölik meg. Nos, a helyzet korántsem ilyen egyértelmű.

Először is, nagyon fontos tejpiaci esemény történt idén: kivezetésre került a kvóta, amely meghatározta, hogy egy-egy termelő mekkora mennyiségű tejért kaphat EU-s támogatást. (Termelhetett az adott gazdaság a kvótájánál több tejet, ám a kvóta felett termelt mennyiségre már nem kapott támogatást, és így az amúgy is legjobb esetben nullszaldós ágazat a támogatás nélkül biztosan deficites.)

A tejkvóta kivezetésekor rögtön mélyrepülésbe kezdett a nyers tej felvásárlási ára. Aki korábban 90-95 forintot kapott egy kilogramm nyers tejért, az a kvóta megszüntetése után örülhetett, ha 80 forint körüli árat tudott kipréselni a felvásárlóból. Logikus tehát, hogy ilyen feltételek mellett egyetlen dolgot tehet a termelő: csökkenti a kiadásait. Mivel az állattenyésztésben a legjelentősebb összeget a takarmányozás teszi ki, így az állománycsökkentés a legkézenfekvőbb megoldás. Ezen belül két lehetőség kínálkozik: vagy bátrabban selejtezik ki az öreg teheneket, vagy a növendékektől szabadulnak meg. Itt nyilván azokról az állatokról van szó, amelyek normális körülmények között a tenyészutánpótlást jelentették volna. Fontos továbbá, hogy elsősorban a tejhasznú szarvasmarhák növendékeiről beszélünk. Ezek a fajták húspiaci értéke jóval alatta marad a kimondottan hústermelésre szelektált fajtákénál, ellenben jelentős genetikai értékkel bírnak a tejágazaton belül.

A tény tehát, hogy jelentős mennyiségű növendék került vágóhídra, valószínűleg kevésbé a tej túltermelése miatt történ meg, s sokkal inkább a tejár drasztikus csökkenésének következménye. A szarvasmarha-ágazat ráadásul - biológiai okokból kifolyólag - sokkal kevésbé rugalmas, mint a baromfi-, vagy a sertéságazat, éppen ezért jobban rá van szorulva a stabil gazdasági háttérre. Az eddig sem túl szilárd háttér felbomlott, és ennek következménye a termelőn csapódik le. (Megfigyelhető, hogy a felvásárlási ár zuhanását nem követte egyenes arányban a fogyasztói ár változása.)

Az Escherichia coli lényegében mindenhol jelen van a Földön, és bizony óriási gazdasági károkat okoz. Fertőz embert és állatot egyaránt.  Míg a humán kockázat viszonylag könnyedén kivédhető, addig a gazdasági haszonállataink védelme már sokkal problémásabb. Álljon itt egy fotó E. coli által fertőzött tejelő holstein-fríz, illetve egészséges tehéntejről. A különbség még a laikusok számára is egyértelmű, úgy gondolom.

Ami az igazán nagy problémát okozza az E. coli esetén, az az, hogy az elmúlt évtizedek során a tőgygyulladások gyógyítására rutinszerűen használt antibiotikumok jelentős részével szemben ellenálló, rezisztens. Ez a baktérium nagyon rövid idő alatt olyan mértékű gyulladást képes generálni még egy szarvasmarha szervezetében is, hogy az állat akár egy nap alatt is elhullhat miatta. A legfontosabb tehát a prevenció, ami kimerül a megfelelő tőgyegészségügyben (fejés előtti és utáni fertőtlenítő szerek) és a maximális istálló higiéniában (rendszeres almolás, itatók környékének tisztán tartása, fertőtlenítése).

A napokban sikerült fényképet készítenem egy - feltételezhetően - Clostridium chauvoei fertőzésben szenvedő szarvasmarháról. Az angol nyelvben csak fekete láb betegségnek (blackleg disease) nevezett kór legjellegzetesebb tünete a szövetek elhalása következtében keletkező fekete seb.

A bal oldali képen jól látható, hogy az állat fertőzött végtagja jóval vastagabb, mint az egészséges. A Clostridium fajokra is jellemző, hogy anyagcseréjük közben gázokat termelnek, amely a szövetek duzzadását eredményezi. Jelenlétük a tej feldolgozásánál is problémát okoz, figyelembe véve, hogy ezen fajok a talajban mindenhol megtalálhatók, a takarmányok készítésekor megfelelő agrotechnikai módszerek alkalmazásával kell megelőzni a nagymértékű szennyezést. Természetesen a kórokozók képesek apróbb sérüléseken keresztül is megfertőzni az állatot.

Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk óta a magyar állattenyésztési ágazat lényegében folyamatosan romló helyzetben van. Ennek sok-sok oka lenne felsorolható, ám ezek közül az egyik azonban megoldódni látszik. Az állattenyésztés - éppen az igen szűkös anyagi keretek miatt - rákényszerült a költséghatékony működésre. A gazdaságok - függetlenül attól, hogy tojótyúkról, brojlerről, sertésről vagy kérődzőről van szó - már a ki nem használt potenciál által okozott bevételkieséssel is kalkulálnak, tehát ha nem is azt mondjuk, hogy erőforrásaikat maximális mértékben használják ki, de az kijelenthető, hogy ebbe az irányba haladnak.

Gazdasági haszonállataink genetikai szempontból már lényegében csúcsra vannak járatva. Igaz ez a brojlerre, amely megfelelő takarmányozás és istállóklíma esetén akár harmincöt nap alatt eléri a kívánt vágósúlyt, illetve igaz ez a szarvasmarhára is, amely esetén a tízezer literes laktációs teljesítmény már nem teljesíthetetlen elvárás. Professzionális állattartó telepeink eljutottak oda, hogy mind a szaktudás, mind pedig a technológiai feltételek adottak ahhoz, hogy a rendelkezésre álló termelési kapacitás a lehető legmagasabb színvonalon ki legyen aknázva. Felmerül tehát a kérdés, hogy merre tovább? Hiába hiszen a rengeteg fejlesztés, az óriási felhalmozott szakismeret és tapasztalat, a verkli sok esetben mégsem működik gazdaságosan, nem generál profitot. Mai bejegyzésemmel nem kívánok világmegváltó okosságokat megosztani a tisztelt olvasóközönséggel, csupán egyfajta "hangos gondolkodásnak" szánom soraimat.

Még az egyetemi évek alatt egyik tanárunk azt a feladatot adta a hallgatóknak, hogy kollokvium helyett találjunk ki egy olyan biotechnológiai újítást valamely haszonállatunknál, amellyel annak valamilyen gazdasági mutatója jelentős mértékben javítható lenne. Akkor én azt vetettem fel, hogy mi lenne, ha létrehoznánk akár szelekcióval, akár a biotechnológia eszközeivel egy olyan szarvasmarha fajtát, amely tejének beltartalma messze felülmúlná a ma köztenyésztésben használt fajtákét. Az ötlet onnan származott, hogy a termelők által előállított nyers tej egyik legfontosabb fizetési paramétere a termék zsír-, illetve fehérjetartalma. Minél magasabbak ezen beltartalmi mutatók, annál jövedelmezőbb a tejtermelés.

Spórolni azonban nem csak az előállított termék mennyiségének vagy minőségének növelésével lehet, hanem a termelés során felmerülő költségek csökkentésével is. Éppen ezért ma már - ha meglenne hozzá a befolyás -, inkább arra sarkallnám a kutatókat és tenyésztőket, hogy olyan szarvasmarha fajtát hozzanak létre, amely egy igen rossz viselkedési szokástól mentesülne. Ez a szokás pedig nem más, mint a helyhez nem kötött bélsárürítés. A szarvasmarhák tőgygyulladásának legfőbb okozója a szennyeződő alomanyag. Egy-egy telep számára óriási költséget jelent mind az alom rendszeres cseréje, pótlása, mind pedig a szennyeződésekből fakadó tőgygyulladások kezelése. Ez az összeg - állománytól és technológiától függően - évente sok-sok millió forint költséget jelent. Amennyiben a szarvasmarha, sok más fajhoz hasonlóan mindig ugyanott ürítene, ez a költség megspórolható volna. Igen, roppant elrugaszkodott ötlet, hiszen az állatok viselkedésére (főleg egy ilyen viselkedési mintára) nagyon nehéz szelektálni, és a szakmabeliek nyilván le is hurrognának, ha egy előadáson előállnék egy ilyen gondolattal. Azonban a benne rejlő ráció vitathatatlan.

Mint ahogyan az is, hogy már régen elő kellett volna segíteni (hogy a példának felhozott szarvasmarha fajnál maradjunk), hogy szelekció révén mára már az is elérhető lett volna, csak genetikailag szarvatlan marhákat tartsunk. Ez több okból is lényeges. Az első ok, hogy a szarvasmarha legtöbb itthon tartott fajtája nyugodt vérmérsékletű, de előfordul, hogy bizony odalök a fejével, és ha szarva van, akkor azzal komoly sérülést tud okozni mind a gondozóknak, mind pedig társainak. Éppen ezért az állattartók rendszerint szarvtalanítják a marhákat, az előírásoknak megfelelően még néhány napos korában. Ezek a módszerek (savas, lúgos ecsetelés, sütés) akármennyire is gyakorlott szakember végzi, bizony fájdalommal járnak. (Persze nem akkorával, mint ahogy azt egyes szélsőséges állatvédők szeretik beállítani.) Nem értem, hogy a tenyésztő szervezetek, vagy akár az állam miért nem segítik elő az efféle szelekciós célokat? Az állattartók roppant egyszerűen motiválhatók lennének. Az állam részéről megoldható volna, hogy minden olyan bika örökítőanyagának eladása után adókedvezményt adjon, amely bizonyítottan szarvatlanságot örökít. Vagy akár extra állatjóléti támogatást adna a szarvatlan egyedek után. A tenyésztő szervezetek ingyenes szolgáltatásokkal segíthetnék elő az efféle állatjóléti törekvést, mint például a szarvatlan egyedek ingyenes küllemi bírálata, stb... Apró, az állam számára majdhogynem jelentéktelen összegekről lenne szó, ám nagyban növelné a professzionális állattartás társadalmi elfogadottságát.