Magyar Asztal

Azért is hoztam létre évekkel ezelőtt ezt a blogot, hogy első kézből kaphassanak a laikusok információkat olyan témákról, amelyekkel manapság már sokan lényegében csak a világhálón keresztül érintkeznek. Ezen felül egy fontos kérdést szeretnék most górcső alá venni, mivel állatvédő szervezetek előszeretettel mantráznak az alább kivesézendő problémával, s ezzel nyerik meg a gyanútlan, ám jóérzésű és sok esetben nem is unintelligens rétegeket. Álljon itt tehát néhány sor arról, hogy miért tartják az újszülött borjakat egyesével, ketrecekben.

Forrás: www.vitaplus.com

Fontos tudni, hogy ez a technológia csak a tejelő telepeken terjedt el. A húshasznú állományoknál ha csak valamilyen kizáró ok (tejhiány, betegség, stb.) nem lép fel, a borjú a tehén "alatt" marad. A tejhasznú fajtáknál két eset állhat fenn. Az egyik, hogy a borjú a számára nélkülözhetetlen, immunfehérjékben gazdag kolosztrumot, vagy más néven föcstejet kiszophatja az anyjától, s csak ez után kerül a saját steinmann-ketrecébe. A másik lehetőség, amelyet egészségügyi kockázat esetén alkalmaznak, ha a borjú egy már korábban bevizsgált, egészséges tehén föcstejét kapja meg. Ilyenkor a saját anyjától nem szopik tejet. Ha a kolosztrum tárolására nincs lehetőség a telepen, úgy mesterséges kolosztrum (paszta) is adható a borjúnak.

Minderre azért van szükség, mert a szarvasmarhák méhlepényén nem jutnak át az anya állat immunanyagai. A kolosztrum ezeket az immunfehérjéket tartalmazza nagy mennyiségben. A föcstej itatást pedig behatárolja, hogy a borjú bélfala csak néhány órán át nyitott annyira, hogy ezek a nagyméretű molekulák átjuthassanak. Innentől már a borjú túlélése azon múlik, hogy mennyire óvható a fertőzésektől, a potenciális kórokozó-forrásoktól. Ezért van szükség arra, hogy a borjak életük kezdeti szakaszán egyesével legyenek tartva. A borjaknál ugyanis az itatás után (történjen az akár vödörből, akár szopókás itatóból) még pár percig aktív a szopó-reflex. 

Ilyenkor a borjak lényegében bármit képesek elkezdeni szopogatni, legyen az a ketrec rácsa, vagy - csoportos tartás esetén - egy társuk bármely elérhető testrésze. A probléma pedig itt kezdődik! A társak szopkodásával a fertőzés esélye exponenciálisan nő. Ezen kívül egy-egy gyengébb immunrendszerű borjútól az egyedi tartás esetén nem kapják el társai a fertőzéseket. Ezért a ketreceket is úgy kell elhelyezni, hogy a borjak a rácson kihajolva ne érjék el egymást.

Látható tehát, hogy az állattartók és -tenyésztők nem gonoszságból, vagy lelketlenségből szeparálják el egymástól a borjakat. Ez az időszak nem mellesleg lehatárolt is, hiszen az állatjóléti támogatást igénylő állattartó telepek kötelesek 57 napos kora után már csoportosan tartani a borjakat. Továbbá, mint gyakorló szakember, még hozzá tenném, hogy a borjak kezelése (tetoválás, gyógykezelés, stb.) egyszerűbb, ha közben nem piszkálja az embert néhány másik boci. :-)

Egyre több helyen jelennek meg hírek, hogy szorul Magyarország nyaka körül a hurok, mivel nem teljesítettük az EU-s állatjóléti előírásokat 2004-es belépésünk óta. A tojóketrecek komfortosabbá tételét célozták meg a szabályok. Az egy-egy állatra jutó nagyobb mozgástéren túl az ösztönös viselkedési motívumok kiélésének lehetőségét is biztosítaniuk kell az új ketreceknek. Így kaphatott helyet a leárnyékolt ülőrúd, azaz a tojófészek, illetve a műfű, amelyen kapirgálhat az állat.

A gyakorlatban volt szerencsém számos tojótelepen megfordulni, kikérni a tulajdonosok, üzemeltetők és telepvezetők véleményét az új szabályozásról. Túlzás nélkül mondhatom, hogy egyhangúan elutasították az újításokat, de nem azért, mert ők nem hisznek az állatjólét "intézményében", hanem pusztán azért, mert a jelenlegi helyzetben az állatok több veszélynek vannak kitéve mint korábban.

Az első és leggyakrabban említett negatívum, hogy a kapirgálási ingerek kiélésére a ketrecbe rakott műfűben remekül érzik magukat a különböző élősködők. Így fordulhatott elő, hogy az eddig ilyen szempontból teljesen mentes állomány 100%-ban fertőzött lett tetűtől. A nagyobb mozgástér pedig azt eredményezte, hogy az állatok elkezdték egymást csipkedni, ami pedig az elhullási mutatókat növelte +2-4%-kal. Az egyik telepen ez ellen úgy kívántak védekezni, hogy vörös fénnyel világították meg az állatokat, mivel egy kutatás azt mutatta ki, hogy így elkerülhető a kannibalizmus. A dolognak az lett az eredménye, hogy a tyúkok látása drasztikusan romlott.

Az pedig, hogy hazánk nem tudott átállni az új rendszerre, nem csoda. A nálunk sokkal jobban szervezett mezőgazdasággal rendelkező, százszorta tőkeerősebb Hollandiának sem sikerült maradéktalanul felszámolnia a korábbi, nem EU-konform ketrecrendszereket. Az viszont elgondolkodtató lehet, hogy milyen szankciókkal lesz képes sújtani az EU azon országokat, amelyek az elkövetkezendő két hónapnyi türelmi idő alatt sem fog teljesen átállni az új, állatbarát technológiára. A Nyugat-európai piac igen fogékony az efféle animal-welfare kérdésekre, így minden bizonnyal el fogják utasítani az azon országokból érkező étkezési tojásokat, amelyek még nem alkalmazzák az új vívmányokat. Ezen gondolatmenetet követve felmerülhet, hogy az új szabályozásra kimondottan azért volt szükség, hogy ismét versenyképesek lehessenek az igen drágán üzemelő brit és egyéb telepek.

Persze a szabályhoz igazodnia kell Magyarországnak, a 2004-es EU-hoz való csatlakozásunkkor vállaltuk a kötelezettségeket. A kérdés persze az, hogy milyen átalakulást fog okozni az itthoni termelésben, illetve a tojás árában (ami nem csak a közvetlenül fogyasztásra szánt, hanem az élelmiszer alapanyagnak felhasznált tojásra is vonatkozik).

 A tegnapelőtti bejegyzés meglehetősen nagy port kavart. Sokan említették, hogy a nagyüzemi tojótyúktartásnál egy év után lecserélik az állományt és az addig termelésben lévő bagázs szépen megy a vágóhídra vagy a helybéliek vásárolják fel őket.

Szeretnék pártatlan maradni a "ketreces- vs. szabadtartás" vitában, de igyekszem objektíven rávilágítani egyes dolgokra, amelyek szájról szájra terjednek és teljesen vagy részben alaptalanok.

Egyik ilyen tévhit, hogy minden gazda aki ketreces rendszerben tartja állatait, azért cseréli évente állományát mert azok szervezete kimerült, csúnyán fogalmazva "lejárt a szavatossági idejük". Valójában a tojótyúkok - természetes tartásban - azonos időközönként vedlenek, ami a tollazatuk teljes lecserélését jelenti. Ebben az időszakban tojástermelésük gyakorlatilag nullára csökken, szünetel. Ilyenkor ugyanúgy etetni kell a tyúkokat anélkül, hogy termelnének. Ez egy nagyobb (30-60.000-es) állomány esetén nap mint nap óriási költséget jelent, amit a vedlés befejeztével a tojásrakás beindulásával sem tudnak pótolni a tyúkok.

Sok esetben a vedletési időszakot egyszerűbb kiküszöbölni azzal, ha a periódus közeledtével elkezdjük nevelni az állományt felváltó jércéket.

Többen megjegyezték a hozzászólók közül, hogy ha itthon nem állítanánk ennyi árutojást, akkor a szükségleteket keletről pótolnánk, ahol még annyira sem ismerik az állatjólét fogalmát mint idehaza. Egy szempontból jogos ez az érv, másfelől viszont gyermekes ujjal mutogatásnak is tűnhet.

A tojás beltartalmi minőségét pedig egyáltalán nem befolyásolja hogy kis helyen él a tyúk vagy éppen a szabadban szaladgálhat. Az azonban nem vita tárgya, hogy minden állat kiérdemelné a természetessel azonos, de legalább a szabad mozgást lehetővé tevő tartást.

Másfelől nem tudjuk objektíven mérni a tojótyúkok boldogságát, hiszen nem tudják kifejezni érzelmeiket úgy mint mondjuk a kutyák. Legjobban talán az mutatja érzelmi (?) és fizikai jóllétüket, ha testük sérülésmentes és a külvilágból érkező ingerekre kiváncsian reagálnak. Az alábbi képet egy olyan telepen készítettem, ahol az évi elhullási ráta nem éri el a 2%-ot és az állatok láthatóan (és hallhatóan) nem érezték rosszul magukat

Addig viszont amíg emberek önhibájukon kívül, pusztán a lehetőségek hiánya miatt kénytelenek a legolcsóbb (sok esetben rossz minőségű) élelmiszereket fogyasztani és kimerítő fizikai munkát végezni akár napi 10 órában is, addig nem biztos, hogy azért kellene (elsősorban) harcolni, hogy egy-egy tyúk nyerjen plusz tíz négyzetcentimétert.

Tartja a régi mondás. Valóban így van. Az a gazda, aki nem csupán eteti az állatait, hanem figyelemmel kíséri azok életét, mindennapjait, az tudja elérni a termelési maximumot, alkalmazzon akár intenzív technológiát, akár ridegtartást. Az a gazda, aki elhanyagolja a napi ellenőrzéseket, aki figyelmen kívül hagyja azok bánásmódbeli igényeit, az soha nem fogja sikerre vinni az állattenyésztésben.

Sajnos sok esetben olyan emberek űznek egy-egy hivatást, akik abszolút nem oda valók. Ez persze nem csupán a mezőgazdaságra igaz. Ide tartozik a magyar politikai és közéleti vezetőség 99%-a, jópár alkalmazott az egészségügyben és még sorolhatnánk.

A legmegrázóbb azonban mégis az, ha állatokkal bánnak úgy, mintha azok nem érző, a külvilágra nem reagáló lények lennének. Igazi bicskanyitogató videókra lehet lelni az interneten. Egyesek azt rögzítették kamerával és tették fel a világhálóra, ahogy egy eszement lácfűrésszel vágja le egy pillanatra elkábított sertés fejét és az rángatózik. Készült videó arról is, hogy hogyan bánnak egyes helyeken a naposcsibékkel. 

Az állatkínzásokról szóló videók sora valóban végeláthatatlan, minden faj és fajta állatról találhatunk szívszaggató képsorokat. Sokan egyből - jogosan - kötelet kiáltanak, hiszen azok az emberek, akik a szakmában dolgoznak és nem képesek ember módjára viselkedni, azok ugyanazt a bánásmódot érdemlik, mint amit ő maguk elkövetnek az állatokkal szemben. De mi az oka annak, hogy emberek így bánnak élőlényekkel?

A válasz egyszerű. Olyan emberek dolgoznak a szakmában, akik egyáltalán nem oda valók, mint ahogy azt már említettem. Kihalt az emberekből a türelem, az empátia. Minden munkamozzanatot átitat a napi rutin unottsága, a munkahely utálata. A mezőgazdaságba beépült a gyári arculat. "Nekünk termelnünk köll!" - mondták a szocializmusban nevelkedett agrárbetyárok és jól faron rúgták az engedetlen üszőt, vagy ha éppen naposcsibét kellett hordani, akkor bizony feltétlenül 10 perc alatt kellett a keltetőből átvinni mind a tízezret az előnevelő ólakba, vagy különben jön a főnök és lesz leszúrás. Márpedig a parancsot nem szabad meg....ni, mert az csak szaporodik. Tehát nem marad más, mint rekesszel merni a csibéket, bottal hajtani a borjakat, stb...

Létre is jött itthon a Fehér Kereszt Állatvédő Liga, van már Állatvédelmi Ombudsmanunk és mégis... Igaz, hogy a videomegosztókon található állatkínzást megörökítő filmek közül én egyet sem találtam, amely Magyarországon került volna rögzítésre, mégis szükség van nálunk is az ilyen szervezetekre.

A probléma a szakemberek oktatásában van. Ezért akarják a régi időkben "tanult" gazdák és állatgondozók kötéllel, lánccal, traktorral kirángatni a borjút a tehénből, ezért van az, hogy ha a tyúk nem megy félre az útból akkor egyből belerúgnak, ezért történhet meg az is, hogy egy jól működő technológiát (pl. a ketreces tojótyúktartás) ostoba, a szabályokat be nem tartó emberek miatt ítéli el a közvélemény. (Pl.: a fent látható videóban is a tojótyúkok túlzsúfoltságát prezentálják. Eddig ilyen szinten túlzsúfolt ketreceket egyetlen magyar telepen sem láttam. Pedig voltam már párban.) Alapszabály pl. a ketreces tartásnál, hogy 0-6 hetes korig 140-160cm², 7-18 hetes kor között 300-350cm², a 19. héttől pedig 400-450cm² területet kell biztosítani minden egyednek.

Nem a technológia a rossz, hanem az emberek. Az első törvénynek mindig annak kell lennie egy tanult állattenyésztő esetében, hogy csak egészséges, zavartalan életet élő állat termel megfelelően. A nem megfelelő termelés pedig nem megengedhető. Első tehát az állatjólét, az animal welfare.