Magyar Asztal

A disrupt blogon megjelent írásra szeretnék némi nemű reflexiót nyújtani. Először is elismerésem a blog írójának, hogy legalább utána nézett annak, hogy mi a bendőfisztulázás célja és nem pusztán állatjóléti, "állatkínzási" szempontból vizsgálta a témát. Azt tudni kell, hogy egy-egy ilyen beavatkozás, egy bendőfisztula beültetése nem olcsó mulatság, tehát hogy rutinszerűen alkalmaznák, az túlzás. (Ha egy állatorvos egy infúziót is 10.000 forintért ad be egy tehénnek, akkor képzelhetitek, hogy mennyit kér egy efféle sebészi beavatkozásért!) Ejtenék néhány szót arról is, hogy miért is fontos az egyes takarmányok és/vagy takarmánykiegészítők kutatása.

Már eleink is rájöttek arra, hogy nem mindegy, hogy milyen takarmányból mennyit adnak kérődző állataiknak. Megfigyelték, hogy ha túl sok lucernát etetnek a kérődzőkkel, akkor az habos felfúvódást okozhat, s az állatok tejtermelésének növekedésével előtérbe kerültek bizonyos anyagforgalmi betegségek (ellési bénulás, bendőacidózis, ketózis, stb...) Így tehát elkezdték kutatni, hogy melyek azok a módszerek, azok a takarmányreceptúrák, amelyekkel kiszolgálhatók az állat igényei, ugyanakkor annak egészsége is megóvható. Éppen ezért volt szükség a bendőfisztulázásra, amely során vizsgálhatóvá vált a behelyezett takarmány bontása. (A bendő esetén nem beszélhetünk emésztésről, mivel itt nem az állat saját enzimjei végzik a tápanyagok degradációját, hanem az ott élő mikroorganizmusok.) Ezt, a teafilterhez hasonló szerkezettel végzett kísérletet hívja a tudományos szaknyelv in sacco módszernek. Egy ilyen kísérlet során egyszerre több "zacskót" lógatnak be a bendőfolyadékba, hiszen egy mérés nem mérés.

Azt is érdemes tudni, hogy fisztulázásra csak akkor kerülhet sor, ha arra engedélyt ad ki az ebben illetékes hivatal. Efféle kísérleteket egyébként hazánkban a Herceghalmi Kísérleti Gazdaságban végeznek, a fenti képeket is ott készítettem. (A vízjelet azért teszem rá a fotókra, mert találkoztam már saját, a blogomról letöltött fényképemmel a NÉBiH egy prezentációjában.)

 A kísérlet szempontjából etalon termelési szintű állatokra van szükség, mivel nem mindegy, hogy az adott jószág milyen korú, illetve tejelő állatoknál fontos még az is, hogy laktációjuknak mely szakaszában vannak, hiszen a bendőtartalom is különböző az egyes periódusokban. Ha például egy olyan készítményt kívánnak tesztelni, amely a felvett takarmány emészthetőségét kívánja növelni, mivel az ellés utáni alacsony takarmányfelvétellel kialakuló energiahiány kockázatát akarják csökkenteni, akkor nyilván olyan állatot kell fisztulázni, amely nem régen hozta világra utódját.

A bendőfisztulázást tehát nem nevezném bizarrnak, állatkínzásnak pedig főleg nem. Azoknak bizonyára furán hat egy "ablak" az állat oldalán, akik nem tudják, hogy pontosan milyen célt is szolgál az.

Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk óta a magyar állattenyésztési ágazat lényegében folyamatosan romló helyzetben van. Ennek sok-sok oka lenne felsorolható, ám ezek közül az egyik azonban megoldódni látszik. Az állattenyésztés - éppen az igen szűkös anyagi keretek miatt - rákényszerült a költséghatékony működésre. A gazdaságok - függetlenül attól, hogy tojótyúkról, brojlerről, sertésről vagy kérődzőről van szó - már a ki nem használt potenciál által okozott bevételkieséssel is kalkulálnak, tehát ha nem is azt mondjuk, hogy erőforrásaikat maximális mértékben használják ki, de az kijelenthető, hogy ebbe az irányba haladnak.

Gazdasági haszonállataink genetikai szempontból már lényegében csúcsra vannak járatva. Igaz ez a brojlerre, amely megfelelő takarmányozás és istállóklíma esetén akár harmincöt nap alatt eléri a kívánt vágósúlyt, illetve igaz ez a szarvasmarhára is, amely esetén a tízezer literes laktációs teljesítmény már nem teljesíthetetlen elvárás. Professzionális állattartó telepeink eljutottak oda, hogy mind a szaktudás, mind pedig a technológiai feltételek adottak ahhoz, hogy a rendelkezésre álló termelési kapacitás a lehető legmagasabb színvonalon ki legyen aknázva. Felmerül tehát a kérdés, hogy merre tovább? Hiába hiszen a rengeteg fejlesztés, az óriási felhalmozott szakismeret és tapasztalat, a verkli sok esetben mégsem működik gazdaságosan, nem generál profitot. Mai bejegyzésemmel nem kívánok világmegváltó okosságokat megosztani a tisztelt olvasóközönséggel, csupán egyfajta "hangos gondolkodásnak" szánom soraimat.

Még az egyetemi évek alatt egyik tanárunk azt a feladatot adta a hallgatóknak, hogy kollokvium helyett találjunk ki egy olyan biotechnológiai újítást valamely haszonállatunknál, amellyel annak valamilyen gazdasági mutatója jelentős mértékben javítható lenne. Akkor én azt vetettem fel, hogy mi lenne, ha létrehoznánk akár szelekcióval, akár a biotechnológia eszközeivel egy olyan szarvasmarha fajtát, amely tejének beltartalma messze felülmúlná a ma köztenyésztésben használt fajtákét. Az ötlet onnan származott, hogy a termelők által előállított nyers tej egyik legfontosabb fizetési paramétere a termék zsír-, illetve fehérjetartalma. Minél magasabbak ezen beltartalmi mutatók, annál jövedelmezőbb a tejtermelés.

Spórolni azonban nem csak az előállított termék mennyiségének vagy minőségének növelésével lehet, hanem a termelés során felmerülő költségek csökkentésével is. Éppen ezért ma már - ha meglenne hozzá a befolyás -, inkább arra sarkallnám a kutatókat és tenyésztőket, hogy olyan szarvasmarha fajtát hozzanak létre, amely egy igen rossz viselkedési szokástól mentesülne. Ez a szokás pedig nem más, mint a helyhez nem kötött bélsárürítés. A szarvasmarhák tőgygyulladásának legfőbb okozója a szennyeződő alomanyag. Egy-egy telep számára óriási költséget jelent mind az alom rendszeres cseréje, pótlása, mind pedig a szennyeződésekből fakadó tőgygyulladások kezelése. Ez az összeg - állománytól és technológiától függően - évente sok-sok millió forint költséget jelent. Amennyiben a szarvasmarha, sok más fajhoz hasonlóan mindig ugyanott ürítene, ez a költség megspórolható volna. Igen, roppant elrugaszkodott ötlet, hiszen az állatok viselkedésére (főleg egy ilyen viselkedési mintára) nagyon nehéz szelektálni, és a szakmabeliek nyilván le is hurrognának, ha egy előadáson előállnék egy ilyen gondolattal. Azonban a benne rejlő ráció vitathatatlan.

Mint ahogyan az is, hogy már régen elő kellett volna segíteni (hogy a példának felhozott szarvasmarha fajnál maradjunk), hogy szelekció révén mára már az is elérhető lett volna, csak genetikailag szarvatlan marhákat tartsunk. Ez több okból is lényeges. Az első ok, hogy a szarvasmarha legtöbb itthon tartott fajtája nyugodt vérmérsékletű, de előfordul, hogy bizony odalök a fejével, és ha szarva van, akkor azzal komoly sérülést tud okozni mind a gondozóknak, mind pedig társainak. Éppen ezért az állattartók rendszerint szarvtalanítják a marhákat, az előírásoknak megfelelően még néhány napos korában. Ezek a módszerek (savas, lúgos ecsetelés, sütés) akármennyire is gyakorlott szakember végzi, bizony fájdalommal járnak. (Persze nem akkorával, mint ahogy azt egyes szélsőséges állatvédők szeretik beállítani.) Nem értem, hogy a tenyésztő szervezetek, vagy akár az állam miért nem segítik elő az efféle szelekciós célokat? Az állattartók roppant egyszerűen motiválhatók lennének. Az állam részéről megoldható volna, hogy minden olyan bika örökítőanyagának eladása után adókedvezményt adjon, amely bizonyítottan szarvatlanságot örökít. Vagy akár extra állatjóléti támogatást adna a szarvatlan egyedek után. A tenyésztő szervezetek ingyenes szolgáltatásokkal segíthetnék elő az efféle állatjóléti törekvést, mint például a szarvatlan egyedek ingyenes küllemi bírálata, stb... Apró, az állam számára majdhogynem jelentéktelen összegekről lenne szó, ám nagyban növelné a professzionális állattartás társadalmi elfogadottságát.

Tegnapelőtti bejegyzésemben említést tettem arról, hogy mennyire rossz irányba halad a hazai média, s hogy a hétköznapi emberek figyelmét milyen komolytalan dolgokkal kötik le a közélet meghatározó emberei. Erre az egyik legjobb példa Szájer József május 10-én, a Kossuth téren elhangzott beszéde. Ebben, a retorikai szempontból egyébként is nehezen alulmúlható beszédben ugyanis olyan prioritást érdemlő célokat tűzött ki, amelyeket egy, a politikával kevésbé foglalkozó laikus is meg tud cáfolni, pusztán saját tapasztalatai alapján szerzett érvkészlet segítségével.

Azt hiszem, hogy Szájer beszéde generált bennem egy új gumicicát, amelyen rágódhatok majd talán hónapokig is, már ha valamely fenomenális képességű kollégája rá nem kontráz a populizmus és demagógia fékezhetetlen biciklijén. Egyszerűen nem tudok napirendre térni afelett, hogy az otthoni pálinkafőzés oly hangsúlyos szerepet kapott a Kossuth téri "speech" során, mint amilyen akár a magyar termőföld védelme, vagy a bankadó. Értem én, hogy efféle, a legegyszerűbb vidéki lakos által is értelmezhető szintre kell levinni az EU-s politikáját a Kormánynak, de azért azt nagyon kétlem, hogy a vidéki társadalom meggyőzésre szoruló része éppen erre a témára lenne a leginkább vevő. Mert ugye aki az elmúlt évtizedekben otthon szeretett volna pálinkát főzni, az eddig is megtette, aki pedig főzetett, az jövőre is főzetni fog. Akinek pedig éppenséggel munkája sincs, annak nem lesz pénze százezreket érő lepárló megvásárlására és üzembe helyezésére. Arról nem is beszélve, hogy a pálinka nagy szerelmeseinek jelentős része még annak a képességnek sincs birtokában, hogy legalább utána nézzen annak, hogy hogyan is működik egy ilyen lepárló. Könyörgöm, tényleg ez a legfontosabb a Kormánynak?! Vagy tényleg csak efféle témájú vitákban érzik kompetensnek magukat? Ugye nem?

Értem én, hogy nem szólhat egy Kossuth téri beszéd két héttel az EP választás előtt arról, hogy előre láthatólag öt forinttal fog csökkenni a közeljövőben a nyers tej felvásárlási ára, és hogy ez hogyan fogja érinteni a termelőket, s azt sem gyónhatja meg a tisztelt publikumnak a Kormány, hogy a magyar termőföld megvédését úgy eszközölték, hogy leosztották a haveroknak amit le lehetett. (Mind a mai napig nem olvastam a fősodratú médiában arról, hogy Mészáros Lőrinc megvásárolta a székesfehérvári székhelyű Aranykorona Zrt-t.) Ezt még úgy meg is értem, hiszen senki nem ellensége saját magának, viszont azt tényleg nem értem, hogy miért nem dob legalább egyetlen csontot a Fidesz az otthon ülő, valódi értelmiségnek?

Miért nem ejt el legalább néhány olyan információmorzsát Szájer József, ami a másodperc töredékére azt sugallja, hogy igen, mi értünk ám a dolgokhoz, de az előttünk álló zászlólengetőket mégsem traktálhatjuk piaci trendekkel és statisztikával. Tudom, hogy egy efféle beszédnek nem szabad erről szólnia, de ha őszintén belegondolunk, semmilyen híradás nem szól ezekről a témákról. Tapasztalatból tudom, hogy a parlament Mezőgazdasági Szakbizottsága milyen színvonalú tárgyalásokat szokott folytatni és őszintén szólva el vagyok keseredve. Figyelembe véve, hogy az új ciklusra felálló bizottság tagjai lényegében ugyanazok, mint az előző négy évben, nem várhatunk frenetikus szakmai felemelkedést.

Sajnos nem érzem a mai kormányzati kommunikációban a szakértői kompetenciák meglétét. Persze, lehet a zászlólengetők 27%-ával is kétharmadot csinálni, de ahogy telik az idő, ez egyre inkább kevés lesz! Rendben, védjük meg a magyar akácot és az otthoni pálinkafőzést Brüsszelben, de ki fog minket megvédeni a tartalomnélküliségtől és a felszínességtől?

Orosz-ukrán ellentét, Eurovíziós Dalfesztivál, miniszterelnök-beiktatás, EP választás, és még sorolhatnám, hogy mennyi hír foglalja le a magyar közvélemény figyelmét az elmúlt hetekben. A sok botrány között viszont volt egy, amely felett bár nem siklott el a hazai média figyelme, mégsem kapott megfelelő mértékű figyelmet. Ez pedig nem más, mint a május 1-jén lejáró földvásárlási moratórium. Illetve az ezzel némileg összefüggő nemzetközi élelmiszer-termelés. Mert ugye enni muszáj, aki pedig eszik, az fogyaszt, az pedig ugye a gazdaságot pörgeti.

Nem fogok a szokásos klisékbe bonyolódni, és arról sem kívánok rövid értekezést tartani, hogy a kishantosi gazdaság vetésének beszántása milyen jogi kérdéseket vet fel. Inkább szeretnék valami - szerintem - lényeges dologra rámutatni. Egy olyan kérdéssel szeretnék foglalkozni, ami kicsit politika, kicsit etika, kicsit mezőgazdaság.

A hagyományos értelemben vett Európa keleti végein véres háború dúl. Az egyik oldalon ott áll az az Orosz Föderáció, amely az elmúlt évtizedben hallatlan mértékben fejlesztette saját mezőgazdaságát és élelmiszeriparát, a másik oldalon pedig egy Ukrajna, amelyet hátulról tol maga előtt az Európai Unió. Az az Európai Unió, amely egyik legnagyobb közéleti problémája, hogy férfinak, vagy nőnek tekintsen egy osztrák énekest. Érezzük a különbséget? Az Európai Uniót olyan személyek vezetik, mint az a Daniel Cohn-Bendit, aki köztudomásúan pedofil, s az EP-ben olyan politikai csoportok léteznek, amelyeknek tagjai elvileg azonos értékrendet képviselnek, ám mégsem jutnak lényegében semmilyen fontos kérdésben dűlőre egymással sem, nem hogy az ellentétes oldalon ülőkkel.

Hogy éreztessük a különbséget: Magyarországon az a szenzáció, amikor átadják Budapest legújabb metróvonalának egy részét, amelyet tíz éve folyamatosan építettek, míg néhány ex szovjet állam, mint amilyen Kazahsztán, bámulatos fejlődésen megy keresztül. Az elmúlt évek alatt nem vettük észre, hogy bizony tőlünk keletre mind a társadalom, mind pedig a gazdaság elkezdte felfedezni a saját magában rejlő potenciált, és valljuk be, remekül élnek is fejlesztési lehetőségeikkel. Míg mi belső, erkölcsi és értékrendi vitákat folytatunk arról, hogy szabadna-e egy transzszexuális embert mutogatni fő műsoridőben a köztelevízióban, addig Oroszország egyetlen tollvonással leállította a magyar hús importját. Hogy miért? Mert megteheti. Megteheti, mert az elmúlt évek folyamán óriási pénzeket ölt saját ellátásának biztosítására, s arra, hogy a nyugati exporttól való függőségét csökkentse. Míg a mi kormányunk a rezsicsökkentés és az otthoni pálinkafőzés védelmét kívánja folytatni Brüsszelben, addig Oroszország sok százezer hektár földdel növeli vetésterületeit. Hamarosan előfordulhat, hogy nem mi fogunk Ivánnak és Tányának almát vinni, hanem majd ők hozzák azt nekünk. Az Egyesült Államok és Európa is úgy tekint még ma is Oroszországra, mint a kommunista propagandaplakátok mekkájára. Azt hisszük, hogy még ma is két vodka lecsapása között felpattannak az ősöreg MTZ-re, aztán dülöngélve és csalinkázva elvetik a jövő évi krumplit, hogy legyen miből szeszt főzni. A valóság teljesen más.

Persze, lehet gazdasági ki, ha én nemet játszani, de be kellene végre látnunk, hogy míg mi a melegek házasodásához való jogaival pingpongozunk, addig a leglényegesebb kérdésekben teljesen impotens mind hazánk, mind pedig az EU. Komolyan a rezsicsökkentés fogja talpra állítani Magyarország gazdaságát? Tényleg a házi pálinkafőzés a leglényegesebb problémánk?

Hozok egy példát, csak hogy érzékeltessem a magyar-orosz viszonyt! Hazánkban a legnagyobb vetésterülete évről évre a kukoricának van, megközelítőleg egymillió hektár. Oroszországban 2012-ben csak pohánkából (hajdinából) vetettek ennyit (FAOSTAT).

Szóval, tisztelt Európa, el kellene gondolkodni azon, hogy jó irányba halad-e a kontinens, és hogy vajon megfelelő értékrenddel vagyunk-e felvértezve a kelet felől érkező, egyáltalán nem toleráns, viszont annál hatékonyabb politika ellen? Őszintén szólva, a tegnapi dalverseny döntőjénél, mikor a roppant toleráns és ájrópai közönség kifütyülte az orosz versenyzőket, én csak tapsoltam volna. Tapsoltam volna a két hölgynek, és a közönségnek. Előbbieknek elismerően, a másik csapatnak pedig szánakozva. Szerintem Putyin is csak tapsolni tud a mélyen tisztelt Nyugatnak. Ahhoz a teljesítményhez, amelyet húsz éve produkálunk, csak gratulálni lehet.